BibTeXTXT?

Kósa László

A „Kis-Európa”-gondolat a magyar néprajzban
1822 Megjelenik Csaplovics János etnográfiai értekezése

A korszakszerkesztő bevezetője:

A magyar nemzeteszme egyre erőteljesebb térnyerésének köszönhetően a történeti kutatások mellett nagy szerepet kaptak a néprajzi, nemzetkarakterológiai vizsgálatok is, aminek következtében a felvilágosodáskori államleírások statisztikai módszerét felváltotta a néprajzi-etnológiai felmérés és leírás. A módszertani váltás magával hozta (természetesen) az ideológiai váltást is: a leírásokban egyre erőteljesebbé vált a magyar etnikum kitüntetett helyzetének és zerepének hangsúlyozása – ami rögtön feszültségek is gerjesztett az ország nem-magyar anyanyelvű értelmiségeinek körében. Az a nagy elképzelés, amelyet Csaplovics János a „Kis-Európa” koncepcióban felvázolt, rögtön ellenérzéseket is kiváltott, hiszen Csaplovics, bár magyar nemes volt, s magyarul (természetesen) kitűnően tudott, szlovák származását és szlovák preferenciáit nyíltan képviselte, s a 18. századból örökölt hungarus-tudat képviselőjeként nyilatkozott, amivel a magyar nyelvre és etnikumra koncentráló kultúrkoncepciót képviselő magyar értelmiségieket szinte provokálta – akik (Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály) az ő vállalkozását épp ezért folyamatosan és nagyon keményen bírálták. A magyar dominanciát és primátust hirdető nemzet-koncepció aztán a század folyamán végig állandóan roppant éles viták kereszttüzében állott , míg a száazd utolsó harmadában a kocepciók vitája politikai szembenállásokká ment át.

Megjelent: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.), Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.), Jeney Éva – Józan Ildikó (munkatárs), A magyar irodalom történetei, II, Budapest: Gondolat Kiadó, 2007. 107-119.

„Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem a népességre nézve is Magyarország Európa kitsinyben; - mert majd minden Európai nép-törsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, kultúra grádusok, s végre életmódok, erköltsök és szokások is itten találják föl Hazájokat”

Csaplovics 1822, 51–52

Kulturális tekintetben Magyarország a magyar állam alapítása óta Európához tartozik. Természetesen földrajzilag is része az európai kontinensnek, területe mindig beletartozott, mióta ez a földrajzi fogalom megszületett. A kulturális kötődés nem új fejlemény, túlélte két legnagyobb veszedelmét, a török hódoltságot és a kommunista önkényuralmat is, mély és nagy távlatú tény. Tanulmányunk az újkori magyar művelődés történetének egy fontos, de méltatlanul ritkán hivatkozott gondolatára, a „Kis-Európa”-gondolatra kívánja fölhívni a figyelmet, ami a „hosszú” 19. században éppen a néprajzban valósult meg a legszemléletesebben.

A magyar néprajz – erre a tényre a tudománytörténet többször fölhívta a figyelmet – az európai néprajzi irányzatok közül az elsősorban saját népét vizsgáló típushoz tartozik, amelyet legkorábban kialakuló és meghatározó német változatáról gyakran Volkskunde-típusnak is szokás nevezni. A saját népet előtérbe helyező néprajz a felvilágosodás és a romantika változatos eszmevilágában gyökerezve, azokhoz a gondolati irányokhoz kapcsolódott, amelyek a népek, nemzetek, nyelvek egyedi sajátosságait, a lokális egységek kultúrájának fontosságát hangsúlyozták. A 19. században Európa jelentékeny részén, elsősorban az északi és a középső területeken egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, nemzeti változatai alakultak ki. Abban azonban megegyeztek, hogy központi céljukat, az illető nép korai történetének, az írásos forrásokkal nem vagy alig megközelíthető időszaknak a rekonstrukcióját a kortársi parasztkulturák kutatásával próbálták elérni, s e célból fakadóan nézőpontjuk alapvetően etnocentrikus volt.

A másik jelentős tudománytörténeti típus az Európán kívüli népeket tanulmányozó, angolszász és francia súlypontú etnológia, melynek szintén több változata alakult ki, és az emberi viselkedés, erkölcs, szokások, magatartás általános formáit vizsgálva vont le következtetéseket az emberiség őstörténetére, legkorábbi társadalmi formációira vonatkozóan. E kettőből az egyik típus megléte egyáltalán nem zárta ki a másikat, de amelyik túlsúlyra jutott, hosszabb távon meghatározta a tudományos tájékozódást. Nem alakult másként nálunk sem, ahol azonban a saját nép iránti érdeklődést jellegzetesen befolyásolta Magyarország soknyelvű, sokkultúrájú, sokvallású volta.A soknyelvű ország képeA történeti kutatás adós annak föltárásával, mikor tudatosodott a magyarországi lakosság széles körében, hogy soknyelvű országban él, pedig ebben gyökerezik, hogy a majdan kibontakozó magyar néprajztudomány a saját néppel párhuzamosan vagy összefüggésben a magyarokkal szomszédos népek iránt is érdeklődni kezdett. Tetszetős megoldásnak kínálkozna Szent István sokat idézett Intelmeihez visszanyúlni; annak eredete, célja, értelmezése azonban nagyon távol esik attól, amit „Kis-Európa”-gondolatnak nevezünk. A műveltebbek körében a soknyelvűség és a sokféle kultúra ténye föltehetőleg régebbi, iratlan hagyományban élő ismeret volt, de még nélkülözte az értelmezést, amikor a XVIII. század végétől megsokasodó magyarországi népleírásokban fölbukkant, hogy a Magyarországon beszélt számos nyelv, hozzá kapcsolódóan a sokféle nép és vallás nem puszta érdekesség, hanem egyedi tulajdonság, jellemző sajátság. Schwartner, a leíró statisztika hazai megalapozója, írja: „Nincs a világon ország, ahol talán több nyelv és ugyanezen okból sokféle nép is honos, mint Magyarországon” (Schwartner 1798, 87). Schwartner műveiből fél évszázadon át merítettek követői, köztük igen sokat Csaplovics János, aki többször és szívesen foglalkozott munkáiban Magyarország és népei sokoldalú leírásával. A termékeny közíró, a hosszú életű Csaplovics alakja és munkássága vitathatatlanul része a magyar néprajztörténetnek, de ellentmondásossága miatt utókorbeli értékelése változó. Bartucz Lajos, sokra tartja, a modern nemzetismeret egyik atyját fedezi fel benne, amikor az 1920-as évek végén a szellemtörténeti ihletésű komplex népismerethez keres elődöket. Egyébként jó érzékkel fedezi föl benne a romantikus nemzetjellemtan ugyancsak egyik összegzőjét és kútfőjét (Bartucz 1936, 12-16). Tálasi István Bartucz nyomán haladva, a korszerű magyar néprajz megalapítójaként méltatja (Tálasi 1948, 2-4), Ortutay Gyula tudománytörténeti írásaiban viszont csupán megemlíti nevét (Ortutay 1934, 13). Michael Sozan az etnológia, sőt az antropológia előfutárának tartja, mivel szerinte munkáságából kisarjadhatott volna a magyarországi embertudomány (Sozan 1977, 59-66). A statisztikatörténész Horváth Róbert módszertani és tartalmi kérdésekben pontatlannak és heterogénnak találja, és eklekticizmusa miatt marasztalja el (Horváth 1966, 79-81). A szlovák néprajz is elindítójának tudja. Joggal és nemcsak szlovák származása miatt, hanem mert voltaképpen a korabeli Magyarország minden népének és nemzetiségének időrendben első etnográfusa volt (Urbancová 1970, 121-123).

Fölismerve és kihasználva az érdeklődés megnövekedését – a bennünket most közelebbről érdeklő tárgykörben – ugyanazokat vagy majdnem ugyanazokat az országismereti adatokat Csaplovics többször földolgozta. Tudomásunk szerint időrendben először a kitűnően rajzoló osztrák katonatiszt, Joseph Heinbucher von Bikkessy magyarországi öltözeteket bemutató albumához készült képmagyarázó szövegben. Ennek első sorában olvashatjuk a később nevezetes karriert befutó mondatot: „Das Königreich Ungarn ist Europa im Kleinen!” A bökkenő az, hogy a rövid országleírást és a népcsoportok szokások, vallás, nyelv szerinti tömör jellemzését tartalmazó bevezetést Bikkessy Heinbucher írta alá. A képek részletes magyarázatának pedig nincs a szerzője föltüntetve. Mégis kétséget kizáróan Csaplovics írta ezeket a szövegeket, mert az itt olvasható ismeretek és gondolatok további munkáiban rendre újra előkerülnek, olykor szinte szó szerint ismételve, máskor bővítve, aprólékosabban kidolgozva. Még ugyanennek az évnek a végén az imént idézett mondatot címnek kiemelve, cikksorozatban egy bécsi újságban bocsátott közre szemelvényeket a Bikkessy Heinbucher könyv kísérő szövegéből. A következő esztendőben a magyar királyságról összeállított, német nyelvű statisztikai leírások két kötetében jóval terjedelmesebb anyagot jelentetett meg. Ezúttal azonban csak kis részben működött közre íróként, ellenben szerkesztett és fordított (főleg magyarból). A kor jelesebb és kevésbé kitűnő szerzőinek dolgozataiból összeállított egyenetlen értékű gyüjtemény mégis fontos, mert bő anyagot szolgáltatott a két következő, immár alaposabban rendszerezett műhöz. Egyedül a Tudományos Gyüjteményben adta közre magyarul, majd újra és legbővebben kidolgozva németül az ugyancsak kétkötetes Gemälde von Ungernben (Bikkessy Heinbucher 1820, 30).

A munkák címei tükrözik a korabeli tudományági besorolás bizonytalanságát, mely természetes velejárója a szakterületek bontakozó önállósulásának. A szerzőség pontatlan föltüntetése jelzi, hogy a szerzői jog még nem szilárdult meg. Magyarországon, illetőleg magyarországi viszonylatban elsőként föltehetően Csaplovics alkalmazta az „etnográfia” szót ország- és népismeret jelentésben. Az etnográfiát azonban végső soron a korabeli leíró statisztika változataként vagy ágazataként határozta meg („Ethnographia, az az : az Ország lakosainak statistikai leírása”), pedig érzékelte, hogy a kettő feladata nem azonos, az etnográfia dolga: „a népeket mostani valóságos állapotjuk szerint minden tekintetben festeni” – írta. Érdekelte az ország természeti földrajza, népei, nemzetiségei, a nyelvek, a vallások, a foglalkozások, a közigazgatás, törvénykezés, katonaság, adók, műveltség, gazdaság, szokások, építkezés, táplálkozás, ruházkodás, erkölcs, mentalitás, a lakosság fizikai külseje, a népbetegségek, sőt a kuriózumok is. A múlt nem nagyon foglalkoztatta, bár történeti adatokat is közölt.

Mi az, ami bennünket most legközelebbről érint ebből a konglomerátumból? Csaplovics úttörőként érdeklődött az etnikus folyamatok iránt. Észlelte, ha nem is elemezte, a lakosság, elsősorban a parasztság táji és rétegbeli különbségeit. Fontossága azonban nem anyagában, nem is annak elrendezésében, hanem értelmezésének vezérmotívumában rejlik, melynek többszöri ismétlése már önmagában jelzi, hogy maga is kiemelten fontosnak tartotta ezt, ami tehát magyarul így hangzott: „Magyarország Európa kitsinyben” (Csaplovics 1820, III: 49).

Először földrajzi összehasonlítást végzett: Magyarország éghajlata, felszíne, változatos adottságai földrészünk szinte minden tájékának analógiáját kínálják. A fölsorakoztatott hasonlóságok nagyobb része ma megmosolyogtató, s ha nem tudnánk, hogy mi sem állt távolabb a szerzőtől, holmi ostoba nemzeti gőgnek is vélhetnénk (Pest-London, Szepesség-Svájc, Kecskeméti puszta - Lüneburger Heide stb). De Csaplovics továbblépett: „Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem a népességre nézve is Magyarország Európa kitsinyben; – mert majd minden Európai nép-törsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, kultúra grádusok, s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat” (Csaplovics 1822, III: 51-52). Az alapgondolat így lesz igazán termékeny. Írásában azonban nem tudja végig érvényesíteni tételét, mert nincs hozzá forrásanyaga és kellő érzékenysége sem. Pedig a különböző népek széleskörű és egyenrangú összehasonlításának lehetőségéről van szó. Magyarországon viszonylag kis területen összesűrítve tanulmányozható Európa etnikai összetettsége, ezáltal Magyarország etnográfiája az európai tudományos problematika fokára emelkedik.

A Tudományos Gyüjtemény szerkesztőségébe a tanulmány megjelenése után féltucatnyi adatközlő kiegészítés és pontosítás érkezett, valamint egy vitairat a ruszin nemzetiségű Dóhovits Baziltól. Csaplovics összehasonlító módszere tartalmilag ugyanis abból állt, hogy a népeket és etnikumokat jórészt a kor előítéleteiből gyúrt szélsőséges nemzetkarakterológiával mutatta be. Dóhovits figyelmeztette Csaplovicsot szubjektív beállításaira és hamis általánosításaira, nehogy az „Ethnographiából - mely Mathesissal kezdődik - tsináljon utoljára Poesist”. Korának gyermekeként ő sem volt ellenzője a jellemtannak, ám rendszeresebb tanulmányokat és megbízhatóbb adatokat kívánt, „hogy a nemzeti Charakter, tehetség és tökéletesség úgy fejtődjön ki egy szép rendü systémából, mint a Plántánál a felnőszereztetett [felnevelt] egésznek egymást kifejező részeiből a virág. És igy az Ethnographia Tudomány rangra emeltetvén fel, adna az embernek philosophálni valót is, nem csupán arithmeticalni” (Dóhovits 1824, 10–11). Azonban a tudománytörténet kárára ötleteit nem dolgozta ki részletesen, Csaplovics pedig a Gemälde von Ungernben észrevételeit mindössze egy visszautasító lábjegyzettel intézte el. Különben szinte változtatás nélkül közölte a mások által bírált részeket is. Így a magyar néprajz eme jelentős előzménye egyelőre nemhogy „filozofálni valót” nyújtott volna, de első vitája is hamar elakadt (Tálasi 1948, 2-4).

Csakugyan a sértődöttség, a kedvezőtlen visszhang terelte volna Csaplovics érdeklődését más területekre, mint némelyik méltatója véli? S ezért nem vállalta volna, hogy elkészíti az egyébként általa is nehéznek ítélt feladatot, az egyes magyarországi népcsoportok bővebb leírását? Aligha. Bár teljesen bizonyosak nem lehetünk benne, de valószínű, hogy az okokat máshol kell keresni.

Csaplovics már azért sem válthatta valóra az etnikai pluralitás feldolgozását, mert a magyar nemzeti törekvések és a tudományban a hungarocentrizmus erősödésével párhuzamosan mind Magyarországon, mind tágabb környezetében szinte minden egyes nép hasonlóan etnocentrikus gondolatköröket épített ki. Ezért sem lehetett kiindulópontja egy etnológiai-antropológiai iránynak. Bár őt, sok kortársával ellentétben, nem ragadta el a magyar reformkor árama. Nemhogy asszimilálódott volna, hanem származásához híven egyre inkább nemzetileg azonosult a kezdettől természetes rokonszenvvel kísért, majd mind pozitívabban jellemzett szlováksággal. Ez együttjárt a magyar nemzeti ideológiával való tudatos szembehelyezkedéssel, de nem az időközben egyébként is elerőtlenedő jozefinista alapra támaszkodva, hanem a fölnövekvő szláv nacionalizmustól és a megmerevedett dinasztiahűségtől támogatottan. Az idősödő Csaplovics a liberális nemesség reformtörekvéseit (jobbágyfelszabadítás, iparfejlesztés) és erősödő nyelvi türelmetlenségét egyaránt elutasította. Valószínűleg ez a konfliktus is akadályozta, hogy nagyszabású alapgondolatát megvalósítsa.

Az Európának természetes módon részét képező Magyarország egyediségét sajátos etnikai összetettségében megjelölő Csaplovics óhatatlanul szembe került azzal, amit ő maga is alakított. Kétségtelenül a terebélyesedő-gyarapodó népismeret hungarocentrizmusa ellenpontján állt, és a „Kis-Európa” elvvel a soknyelvű ország hungarus patriotizmusát is képviselte, de a romantikus népjellemzéssel egyidejűleg a kizárólagosan magyar és/vagy szláv nemzeti tulajdonságokat keresők véleményét is formálta. Visszautalva Sozan fentebb idézett fölvetésére, mindemellett azért sem vált kiindulópontjává egy később etnológiainak, antropológiainak nevezhető iránynak, mert ötletei, megfogalmazásai, ha mégoly találóak voltak is, a felületes munka, a kompiláció és nem ritkán a kuriózumok iránti vonzódás miatt sem hordoztak magukban kellő ösztönzést a rendszeres társadalomvizsgálat kibontakozásához.


Államnemzet – kultúrnemzetA vitatott életművet hátrahagyó Csaplovics neve a „Kis-Európa”-gondolat tömör megfogalmazásának köszönhetően maradt fenn a magyar néprajzi tudománytörténetben. A magyar szellemi élet különben alig tartotta számon. Udvarhűsége és szlávbarátsága még életében sokak előtt ellenszenvessé tették. A legjobb indulatú értékelésben is legfeljebb mint publicistát, naív és romantikus szerzőt emlegethették, mert tudósnak sem kortársai, sem az utókor nem tekintették, mintahogy tényleg nem volt az. Következő példánk kiemelkedő bizonyítéka annak, hogy maga a gondolat mégis továbbélt a kulturális hagyományban és változatlanul jelen volt a magyarországi azonosságtudatban.

Hunfalvy Pál sokirányú érdeklődésről tanúskodó életművet hagyott hátra. Utolsó évtizedében a nyelvészeti, bölcseleti, etnológiai és az általános történelmi stúdiumokat egyaránt hasznosító néptörténet foglalkoztatta legélénkebben. A hungarus-tudat, a szabadelvű beállítottság és a nemzetnek mint etnikailag összetett képződménynek a fölfogása találkozott nála a „Kis Európa”-gondolatban. Noha biztosak lehetünk benne, hogy olvasta Csaplovics munkáit, nem kell csodálkoznunk a hivatkozás hiányán. A fent írtak megvilágításában az eszmei kapcsolódás jelzésének hiánya nem meglepő. A szepesi szász eredetű Hunfalvy bő személyes tapasztalaton nyugvó ismeretek birtokában, akár az irodalmi előzmények számbavétele nélkül is kezdhette nevezetes könyvét, a Magyarország ethnographiáját (1876) ezzel a mondattal: „Magyarország ethnographiája, természet szerint, valamennyi népet tárgyal, mellyek a területén laknak”. A görög „etnosz”-nak Hunfalvy szerint a magyar nyelvben két szó felel meg, a nép és a nemzet. „A nép tágabb jelentőségű a nemzetnél. Magyarország népe magába foglalja az ország összes lakosságát, de ez annyi nemzetre oszlik, ahány nyelv uralkodik az országban. A nemzet fogalmában a nyelv a fő ismertető... A nép fogalmában az ország, a tartomány, a föld a fő ismertető...” – írta (Hunfalvy 1876, 47). Tehát ezúttal nem fogadta el a politikai nemzet eszméjét; a nyelvi különállást és a „nemzetiséget”, azaz az országban élő közösségek eltérő tulajdonságait pedig fontosnak tartotta. Könyvében ezért foglalkozott külön-külön történeti, régészeti, nyelvészeti és néprajzi adatok alapján a korabeli Magyarországon egykor élt és a jelenben lakó összes nép és nemzetiség etnogenezisével és etnikai történetével.

Az idézett könyv címe a mai olvasó számára megtévesztő, mert a mű nem jelenlegi értelemben véve foglalkozik néprajzzal, azaz nem leíró és összehasonlító etnográfiát vagy etnológiát tartalmaz, hanem etnohistóriát. Ám az akkoriban önállósuló néprajztudományt leginkább őstörténeti studiumnak fogták föl, amibe az etnogenezis magától értetődően beletartozott. A könyv, melynek adatai és nézetrendszere az idők folyamán természetszerűleg régen elavult, a korban oly nagy hatású volt, hogy a megjelenés után csaknem másfél évtizeddel megalakuló Magyarországi Néprajzi Társaság 1890-ben kiadott folyóirata az Ethnographia nevet kapta.A Néprajzi Társaság alapító eszméiAz önálló életre kelő magyar néprajz az agg Hunfalvy Pál nevét írta zászlajára, ő lett 1889-ben a Magyarországi Néprajzi Társaság első elnöke. Egyesületalakításkor azonban sokféle társadalmi, politikai, tudományos eszme mozgatja az alapítókat. Ezek rendszerint hosszabb időre befolyásolják az egyesület életét. Így történt az 1889-ben alapított Néprajzi Társasággal is. Megalakulása pontosan illeszkedik a 19. század második felében Magyarországon lezajlott tudományos egyesület alapítási folyamatba, magát az alapítást azonban nemcsak egy szakterület szervezett képviseletének megteremtése, hanem a többféle alapítói gondolat is egyedivé tette. Gazdagságuk miatt az ösztönző gondolatokat rövid terjedelemben nem lehet maradéktalanul áttekinteni, ezért alább csupán néhány fontos, nemcsak tudományos, hanem politikailag is motivált eszmét elemzünk.

A magyar néprajzi tudománytörténetéből jól ismert, hogy először Meltzl Hugó kolozsvári egyetemi tanár tett javaslatot „Összehasonlító Irodalmi Társulat” néven néprajzi társaság alapítására 1881-ben. Elképzelése folklór indíttatású volt, de kiterjedt a hagyomány széles körére, az összehasonlító tudomány számára kívánta megmenteni a népi kultúrát és a szájhagyomány emlékeit (Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok 1881, 112-115). A folklórgyűjtésre buzdítás beleillik az addigra kialakult tudományos tradícióba, de tartalmaz egy újabb elemet is, a civilizációs hatások jelentkezésére hivatkozó sürgetést. Végül folytatója az előzményeknek akként, hogy Meltzl nemcsak a magyar, hanem „a Szent István korona területéről” minden nép folklórját kívánta összegyűjteni. A számunkra ismerős elv így bukkan elő nála némileg más szavakkal fogalmazva, mindenekelőtt szülőföldjére, Erdélyre vonatkoztatva, melynek etnikai tarkaságából adódó néprajzi összetettségét ásványainak gazdag kincsével állítja párhuzamba: „Legyen elég ez alkalommal csak az erdélyországi részekben előforduló számtalan néptradíciókra figyelmeztetni, melyek oly gazdagoknak nevezhetők, hogy bátran vetélkedhetnek világhírű bányakincseivel. Az a körülmény, hogy a legkülönbözőbb származású néptöredékek lakják ezt a félreeső országrészt, elegendő ok arra, hogy a népköltészet terén éppen a mi szűkebb hazánk valósággal múzeumnak tekintessék Európában” (Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok 1881, 113). Az utóbbi vélemény ismerős lehetett az erdélyi értelmiség körében, harminc évvel korábban ugyancsak találkozunk vele Kőváry Lászlónál, aki műemlékei folytán a nagyfejedelemséget egyetlen hatalmas múzeumnak nevezte (Kőváry 1852, VI). Ezúttal sincs közvetlen bizonyítékunk rá, vajon Meltzl olvasta-e Csaplovics vonatkozó írásait, vagy csupán Erdély adottságainak önálló felismeréséről van szó, a párhuzam azonban föltűnő, hiszen Csaplovics is egymás mellé állította a kulturális változatosságot a természetrajzival, és földrészünk összehasonlító néptudománya ideális terepéül ajánlotta Magyarországot.

Meltzl fölhívása évekig visszhangtalan maradt. Az 1880-as évtized második felében egyik volt kolozsvári hallgatója, a szintén magyarországi német családból származó (brassói születésű, de eredetileg bánsági) Herrmann Antal látott hozzá megvalósí­tásához. Néprajzkutatóvá válásának történetében döntő mozzanat volt, hogy 1886-ban fölkérték Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című nagyszabású vállalkozás munkatársául.

Ez a könyvsorozat kiemelt figyelmet érdemel, mert alighanem legfontosabb közvetlen ösztönzője lett a Magyar Néprajzi Társaság megalakításának. Elsődleges célja a birodalmi összetartozás, a birodalmi hazafiság erősítése volt. „Az ezen monarchia határain belül élő népfajok tanulmányozása nemcsak a tudós elé tár tágas mezőt, hanem egyúttal az általános hazaszeretet emelésére sem csekély gyakorlati jelentőségű. Mennél behatóbban vizsgáljuk az egyes népcsoportok jó tulajdonságait és sajátságait, úgy szintén azoknak egymástól szellemi és anyagi tekintetben való kölcsönös függését, annál nagyobb mértékben fog erősbödni azon összetartozandóság érzete, melynek hazánk népeit egymással össze kell kapcsolni” – olvasható a mű bevezetőjében Rudolf trónörökös neve alatt (Rudolf 1886, 5-6). Rudolf írókból, újságírókból, művé­szekből, tudósokból szerkesztői munkacsoportot hívott létre a hatalmas könyvsorozat elkészítésére (Hamann 1978, 228-234). Nagy jelentőséget kapott benne a földrajz, a történetírás, a régészet, a művészettörténet s talán a leghangsúlyosabbat a néprajz. Anélkül, hogy közvetlen kapcsolatról tudnánk és a földrajzi fogalmak különbözősége ellenére, meglepően hasonló a Bevezetés hangja Meltzl fentebb idézett érveléséhez: „És van-e állam, mely egy oly nagy műhöz a talajalakulás ellentéteiben oly gazdaságot, természetrajzi, tájképi és égalji tekintetben oly nagyszerű változatosságot egyesítve határai között, a különböző népcsoportok néprajzi összetételében oly nagy mértékben nyújthatná a legérdekesebb képeket, mint monarchiánk?” (Rudolf 1886, 7). Az 1887-től a Magyar Néprajzi Társaságot szervező Herrmann Antal tagtoborzó mondatai föltűnően emlékeztetnek a Bevezetésre: „Mennyi népréteg egymás mellett és egymás felett! Mennyi érdekes érintkezés, mily talányos kölcsönhatások... Ha megismertük egymásban a nemeset, becsülni fogjuk egymásban az össznemzetet, a közös hazát” (Herrmann 1988, 221). Van azonban egy lényeges különbség: Rudolf szövege az egész Monarchiáról szól, Herrmann Antal ellenben Magyarországra gondol. Rudolf számára az egész Monarchia a soknemzetiségű közös haza, Herrmannak ugyanezt Magyarország jelenti. Herrmanntól sem idegen az osztrák-magyar birodalmi elv, ez adja a keretet Magyarországnak s azon belül a magyarságé a vezető szerep, melyet a soknyelvű-soknemzetiségű közösséget értéknek tekintő hungarus tudat ellensúlyoz. A Társaság-szervezési program röviden összegzi mindazt, amit a romantika óta jelent a néphagyomány a nemzeti művelődésben. A sajátosságok forrása és hordozója, melyet a modern civilizáció az eddiginél jóval gyorsabb eltörléssel fenyeget. A sajátosságokra pedig fokozottan szükség van az ellenséges nemzeti érzések közepette. A magyarság veszélyeztetettségét Herrmannál a megszakított fejlődés gondolata is nyomatékosítja. A magyar honfoglalás szerinte törés az etnikai-nemzeti fejlődésben, a helyváltoztatás hátrány a helyi szerves fejlődés lehetőségével szemben. Magát a modern civilizációt mégsem tekinti ellenszenvesen, hiszen a haladás velejárójaként fogja föl, elkerülhetetlensége még jobban aláhúzza a gyűjtés, a tudomány­szervezés sürgősségét (Etnológiai Közlemények 1887, I. 1. füzet. 112). Herrmann Antal, a fáradhatatlan szervező nem volt igazán jelentékeny tudós. Bár sok tucat apró cikk és dolgozat került ki tolla alól, főleg az erdélyi nem-magyar népek hiedelemvilágáról, közlései nem formálódtak könyvvé, és nem sok érzékenységet tanúsított az elméleti munkálkodás iránt sem. Viszont fáradhatatlanul népszerűsítette az etnográfiát és következetesen képviselte a „Kis-Európa” elvet, sőt ami a legfontosabb, erre építette a Társaság szervezetét.

A létrehívott társaság a korabeli egyesületalapítások sorából kiemelkedő, nagyvonalú alkotás volt. Első szervezeti szabályzatát Herrmann Antal és György Aladár készítették el. Már a neve fölhívta a figyelmet a soknemzetiségű ország adottságaival számoló alapító eszmékre: eredetileg Magyarországi és nem Magyar Néprajzi Társaságként alakult meg. A leglényegesebb feladatait az alapszabály 1. és 3. paragrafusa foglalta össze: „1.§. A magyarországi néprajzi társaság célja a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és egykori népeinek tanulmányozása, valamint kölcsönös megismerkedés útján a hazában élő népek közt testvéries egyetértés és együvé tartozás érzetének ápolása. 3.§. A társaság tanulmányozásának tárgyai: az ország mai és egykori népeinek eredete, fejlődése, állapota; etnikai jelleme és anthropológiai mivolta; a néplélek és a népélet nyilatkozatai” (A magyarországi néprajzi társaság alapszabályai 1889, 397).

A gyakorlati részt egy nagy és bő szakosztályi szervezet hivatott valóra váltani. Mindegyik a korabeli Magyarország egy-egy népét-nemzetiségét képviselte. A beosztás némileg következetlen volt. Nem azért, mintha több jelentős népcsoportól elfeledkeztek volna. Utóbb még egy olasz szakosztály is alakult, s csak a zsidókat hiányolhatjuk, bár tudjuk, hogy őket akkor Magyarországon nem nemzetiségnek, hanem felekezeti közösségnek határozták meg, amit maguk is elfogadtak. Viszont a magyarok és a németek négy-négy szakosztályt kaptak (magyar, székely, csángó, palóc ; illetőleg: dél-vidéki, dunántúli, szepesi és erdélyi német, azaz szász), ezt a korabeli politikai és kulturális erőviszonyok különösebb részletezés nélkül magyarázzák. A társadalmi tekintélyt erősítendő, a választmányba bekerültek a kor neves társadalom- és természettudósai, valamint arisztokraták. A fölkért szakosztály-elnökök névsora igen tarkán alakult: szakemberek mellett írók, művészek, műkedvelő tudósok, köztiszteletben álló értelmiségiek és egyházi méltóságok, akik közül soknak sem előbb, sem utóbb nem volt köze a néprajzhoz. A nem magyar szakosztályok élére olyan elnökök és előadók kértek föl, akik többnyire az illető népcsoportokból származtak, azoknak a tudományos vagy a társadalmi életben jeles képviselői voltak.

Az 1889-ben megalakult Magyarországi Néprajzi Társaság első ötszáz tagja között – megközelítően ennyien jelentkeztek a kibocsátott fölhívására – ott találjuk Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben magyar változata szinte teljes szerzői csoportját. Baksay Sándor a magyar szakosztály előadója, Borovszky Samu egy ideig pénztáros, Herrmann Antal alelnök és titkár, Csánky Dezső később ügyvezető alelnök volt, számosan választmányi tagokként szerepeltek. Pulszky Ferenc mint a Nemzeti Múzeum igazgatója néhány év múlva nélkülözhetetlen segítséget nyújt a Társaságnak. Többek közt meg kell még említenünk Istvánffy Gyula, Berzeviczy Albert, Hodinka Antal, Lehoczky Tivadar, Ballagi Aladár, Gyarmathy Zsigmondné, Jancsó Benedek, Moldován Gergely, Téglás Gábor, Téglás István, Volf György, Hadzsics Antal, Káldy Gyula és Bartalus István nevét. Külön említést érdemelnek Katona Lajos és György Aladár – utóbb mindketten társasági tisztségviselők –, akik az osztrák kötetekből tetemes hosszúságú fejezeteket fordítottak magyarra.

Utoljára hagytuk Jókai Mórt, a magyar szakosztály elnökét, mert igaz ugyan, hogy az egyesület megalakulásának csupán jeles epizódszereplője, aki később nem vett részt életében, amit azonban megalakulásakor mondott, az messze túlmutat a Társaság céljain és feladatkörén. A társasági jubileumokon mindig szívesen idézték is köszöntőjének néprajzra hivatkozó békeszózatát, de annak hátterét eddig nem világították meg.

Védnökül eredetileg Rudolf trónörököst szemelték ki az alapítók. Váratlan halála után Habsburg József főherceget kérték föl, az alapító közgyűlésen azonban Jókai is megjelent, és Rudolfra is emlékezve mondta el beszédét. Az írót személyes kapcsolat fűzte a trónörököshöz. A lojalitásáról ismert Jókai csodálta az uralkodó család átlagától eltérő magatartását, tisztelte abszolutizmusellenességét, kedvelte művészbarátságát, azonban nem vette észre vagy nem akarta észre venni személyiségének borús, lelki probémákra figyelmeztető jegyeit. Jókai Mór a trónörökös bizalmából lett Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben magyar kiadásának főszerkesztője, s így magát a sorozatot is képviselte az alapító ünnepségen: „Mindenekelőtt nekünk, magyaroknak fölöttébb üdvös, egyrészt a velünk egy monarchiai kötelékben élő különféle népfajoknak egye­diségével részletesebben megismerkedni; másrészt a kerek földnek mind a nálunknál nagyobb, előrehaladottabb, mind a kisebb és elmaradottabb nemzeti világába belepil­lantani. Ez tanít meg bennünket saját értékünknek helyes megbecsülésére, feltár előttünk sok reánk váró feladatot s megszűntet sok előítéletet. Ha valaha a világon bekövetkezik az örök béke: az az etnhographia általános elterjedésének a munkája lesz” (Jókai 1890, 8).

A szabadelvű Jókai a cárizmus és a pánszlávizmus elleni legfőbb pajzsaként tekintett a kettős monarchiára és őszintén vallotta a Rudolf trónörökös álal megfogalmazott, fentebb idézett birodalmi patriotizmust is: „Mi (...) ne tudnánk a nagy Európának példát mutatni, hogy országunkban, ebben a Kis-Európában, melyben annyi nemzetiség lakik egymás mellett, a közös érdekek és a közös szabadság, a közös hazaszeretet – a béke egyetlen kezességét – is képes felébreszteni” (idézi Nagy 1875, 191). A visszatérő békevágy az idős író életének egyik jellemző motívumáról vall. Békemozgalmi tevékenysége mégis alig ismert a szélesebb olvasóközönség előtt. Valójában a Magyar Néprajzi Társaság tradíciója tartotta egyedül folytonosan elevenen (Nagy 1875, 195-192; Jókai é. n., 371-377).

Az eddig számba vett alapító eszmék közül a birodalmi hazafiságot akár „kozmopolitának” vagy a hungarus tudatra alapozást akár „nemzetekfelettinek” is minősíthetjük, ha például összehasonlításul olyan példát választunk, mint a Magyar Történelmi Társulat alapítása volt 1867-ben, mely teljes egészében a politikai nemzet gondolatára támaszkodott (Glatz 1967, 233-267). A Néprajzi Társaság szervezőitől sem állott távol ez az eszme, az eddig elmondottakkal mégsem azonosítható. Az alapítók nem úgy állították a magyar kultúrát a középpontba, hogy egyedüli célként jelölték meg a kutatását. Három évvel az alapítás után azonban a Társaság súlyos válságba került. Az okok különfélék, anyagi természetűek, szervezetiek és személyi eredetűek voltak. Szükségessé vált az újjászervezés, és egyidejűleg alkalom nyílott szervezeti változásokra is. Ha az új helyzetet az előbbi „kozmopolita” vagy „nemzetekfeletti” minősítéssel szemben „nemzeti” irányvételnek minősítjük, az elsősorban az utókor elemző-magyarázó szempontjait tükrözi, nem a kortársi vélekedést, ami szerint maguk a szereplők valószínűleg az összes szóban forgó eszmét, mint az ország érdekeinek megfelelőket, „nemzetinek” minősítették. A megkülönböztető hangsúlyok nem a 20. század második felének értékítéleteit fedték.

A szervezés kellő átgondolásának hiánya, a nemes elképzelés ellenére a szakosztályi túlméretezettség – noha ma értékes hagyományként emlékezünk rá –, hamarosan anyagi és szervezeti válságba vitte a Társaságot. A megújulás, teljes szervezeti átalakulással 1893–1894-ben zajlott le. Időközben elhunyt Hunfalvy, Herrmann Antal eltávolodott a vezetéstől, az alapszabályok ugyan lényegében nem változtak, de a nemzetiségi sokszínűség központi szempontját a szaktárgyi felosztás túlsúlya váltotta föl. A Társaság átszervezését Herman Ottó vezette. Az idősödő tudós ekkor állt pályája csúcsán. Szabadelvű meggyőződése még töretlen volt, ám képzelő ereje egyre bizonytalabb tudományos kalandokra csábította és türelmetlen megnyilvánulásai is gyakoribbakká váltak. Erős hungarocentrizmussal a néprajzot Magyarországon elsősorban a magyar őstörténet tudományának tartotta, ami különben megfelelt az akkori évek uralkodó tudományos és politikai szemléletének. Meltzl, Herrmann Antal és Herman Ottó a magyarországi német polgárság asszimilációjának különböző típusait testesítették meg. Herman Ottó két társával szemben nemcsak az önkéntes, hanem a feltétlen magyarrá válás híve volt, saját döntését tekintette követendő példának. Közvetlenül ez is befolyást gyakorolt a társasági változások eszmei vetületeire.

Herman Ottó mindenestül elvetette az eredeti alapszabályt: „Mert már első szakaszában is oly célokat tűz ki, amelyek a tudománynak nem feladatai s azonkívül a magyar nemzeti művelődés érdekébe ütköznek... Mert 3dik és 4dik szakaszaiban oly részletezésekbe bocsátkozik, amelyek a fejlődés szabadságát akadályozzák.” A szakosztályi beosztásról kifejtette, hogy az „csak hosszas, sikeres fejlődés eredménye lehet; egy kezdő társulatra nézve ellenben terhet alkot”. Célul mindössze ennyit jelölt meg: „Mivelni a néprajzi tudományt általában, különösen hazánkat e szempontból vizsgálni és a néprajzi ismereteket terjeszteni”. Herman tágan fogalmazott, fölerősítette a nemzeti veszélyeztetettség érzését, liberális meggyőződéssel hangsúlyozta a fejlődés általános szabadságát, a hazáról beszélt, abba tehát bele kell értenünk minden népet, a magyar nemzeti művelődéssel ellentétet látó indoklás azonban, amit további más társasági tagok is visszahangoztak, egyértelművé teszi, hogy a modern politikai nemzet fogalmával kívánta helyettesíteni nemcsak a hungarus hagyományt, hanem a „Kis-Európa”-gondolatot is. A Királyi Magyar Természettudományos Társaság alapszabályait alakította át, pontosabban, azt vette mintául. A névváltozás is az ő kezenyomán keletkezett. Így lett a Magyarországiból Magyar Néprajzi Társaság (A Magyar Néprajzi Társaság irattára, 1892. évi csomó).

A változás végül mégsem vált eszmei fordulattá. A Társaság hajója lekerült a zátonyról, termékeny esztendők következtek történetében. A tagság összetétele sem változott lényegesen. A sokszínű szakosztályi beosztás azonban nem állt vissza. Igazat kell adnunk Herman Ottónak, túlméretezett volt, nem működött rendeltetésszerűen, de az egyedi hagyomány jelentősége mégis csorbult.

Adva volt egy hallatlanul tág keret, és az Ethnographia szerkesztői is igyekeztek a meghirdetett elveket követni, rendszeresen közöltek az ország nem magyar nemzetiségeinek néprajzát tanulmányozó írásokat, amelyek eredetileg többnyire szakosztályi előadások formájában hangzottak el. Az első évfolyam (1890) közleményeiből 16 foglalkozik magyarországi nemzetiségekkel, 20 tisztán magyar tárggyal. Magyarország határain kívüli problematikát ismertet 11, vegyes tartalmú 5, teljesen elméleti kérdésekkel foglalkozik egy. Habár a belső arányok változtak, ingadoztak, ez az irányzat fontos maradt a következő három évtizedben.

Beletartozik, hogy a néprajz is lehetőséget kért és kapott – többek közt épp Herman Ottó kezdeményezésére és tevékeny közreműködésével – az ezredéves kiállításon szereplésből. Jankó János jóvoltából a kiállítás néprajzi falujának épületegyüttesei felerészben képviselték a magyar mellett más hazai nemzetiségek műveltségét, ami kétséget kizáróan a soknemzetiségű, soknyelvű és -kultúrájú ország megjelenítésének hagyományát követte. Ugyanerre a gondolatra támaszkodva rendezték meg a budapesti Néprajzi Múzeum (pontosabban jogelődje) első állandó kiállítását is (1898). Sőt abban az Európán kívüli tárgyegyüttesek is helyet kaptak a magyarországiak mellett, ami eltért a saját népet és más népeket elválasztó, a korban általános nemzetközi szemlélettől.

A politikában ekkorra bekövetkezett, hogy a soknemzetiségű országban a magyar nemzetiséget tekintik uralkodónak, a magyarosodás és a magyarosítás hivatalosan támogatandó. A néprajztudományban azonban továbbra is eleven maradt mind az egész országot kutatás színterének tekintő, mind az etnocentrikus avagy a saját nép vizsgálatát kiemelő törekvés. A trianoni békekötésig valójában egyik sem jutott túlsúlyra, noha erre végig mindkettőnek megvolt az esélye. A trianoni békeszerződés után a két világháború közöttTársulati élet a háború után még néhány esztendeig, az 1920-as évek első feléig, amig a tudományos tartalékokból futotta, egy soknemzetiségű és soknyelvű ország (pontosabban: annak immár öröksége) néprajzi kutatásainak fóruma maradt. A békekötés okozta új helyzet ebben az értelemben a néprajz sajátos külön szempontjából azért jelentett fordulatot, mert éppen a „Kis-Európa” terepét szüntette meg, az érdeklődés közvetlen ösztönzőit számolta föl, ami egyidejűleg a befelé fordulást, az etnocentrizmust erősítette. Kitekintve a következő évtizedekre, mégsem kell azt mondanunk, hogy a „Kis-Európa” gondolat gyorsan és teljesen lehanyatlott vagy netán eltűnt a magyar néprajzból. Az első magyar néprajzi kézikönyv, A magyarság néprajza bevezetése is fontosnak tartotta (1933) Viski Károlytól olvasható a második kiadásban hangsúlyosabban megfogalmazott mondat: „A magyarság néprajzi szintű műveltségállományát mindenek előtt a vele ma együttélő és szomszédos népek, továbbá a történet folyamán vele kapcsolatban, érintkezésben volt népek vagy utódaik néprajzával kell összehasonlítanunk” (Viski 1941, 15). A budapesti Néprajzi Múzeum 1943-ban a sűrűsödő bombatámadások miatt lebontott állandó néprajzi kiállítása a történeti ország nemzetiségeinek társaságában mutatta be a magyar anyagot. Távol áll tőlünk, hogy egy új helyzetben mindenáron kimutassuk egy régi fontos gondolat változatlanul mozgósító jelenlétét. Azért sem tesszük, mert a legnemesebb szándékok is nem egyszer kudarcba fulladtak. A magyarság néprajzában sem valósult meg Viski elképzelése a szomszédos népekkel és nemzetiségekkel összehasonlítás, mert sem kellő forrásanyag, sem kellő korszerű ismeret nem volt hozzá. Az utóbbival kapcsolatban maguk a szóban forgó szomszédok is elmarasztalhatók. Az említett múzeumi kiállítás bírálható azzal, hogy politikailag célzatosan az 1918 előtti ország képét óhajtotta bemutatni. Egyfelől ezt aligha vitathatjuk, másfelől az is igaz, hogy rendezői valójában töretlenül folytatták az általunk fölvázolt hagyományt. Minden korábbi hasonló vállalkozás ugyanebben a társításban tárta a látogató elé a múzeum saját gyüjteményeit, egy soknemzetiségű együttest szinte egyedülálló európai példaként. Végül figyelmeztetünk arra, hogy bármiként alakulnak az államhatárok, a 20. századi néprajzi kutatások nyilvánvalóan sok más új szempontot vetnek föl a 19. századi előzményekkel szemben, mellett és helyett. A nemzetiségi területek elcsatolásával nem folytatódott, nem is folytatódhatott azoknak Magyarországról kiinduló néprajzi vizsgálata. Az érdeklődés azonban nem múlt el, hanem fokozatosan alakult át a szomszédos népek iránti tudományos figyelemmé, miként azt Bartók Béla és Róheim Géza leginkább kiemelkedő példája, majd a fiatalabb nemzedékből Lükő Gábor, Gunda Béla és mások munkássága bizonyítja. Az utóbbiak az 1930-as évek elején, a Társaság alapítása után több évtizeddel később jelentek meg a hazai tudományos életben.

Bartók Béla nevéhez kapcsolódva, befejezésül pillantsunk még vissza a századelőre, a magyar művelődés s egyúttal a magyar néprajzi kutatás két jelentős alakja, az ő és Kodály Zoltán népzene-kutatói indulására, egy romolhatatlan értékű, de nem igazán sokszor fölmutatott példára, a „Kis-Európa” gondolat alighanem legnagyobb értékű megvalósulására. Ismeretes, hogy a magyar népdallal való megismerkedéssel szinte egyidejűleg vált bennük tudatossá, hogy annak eredetiségére hitelt érdemlően rámutatni a magyarokkal szomszédos népek zenéjének tanulmányozása nélkül nem lehet. Azt is tudjuk, hogy Kodály csak részben valósította meg a közös ifjúkori tervezések idekapcsolódó, rá eső feladatát, noha későbbi zenetörténeti-népzenekutatói tanulmányaiban élt a magyarok és szomszédaik zenei anyagának összevetési lehetőségével. Bartók viszont román, szlovák, horvát gyűjtések és tanulmányok mellett hamarosan török és arab népzenével is foglalkozni kezdett, ami vitathatatlanul jelzi, hogy már nemcsak az eredeti nemzeti zene forrása foglalkoztatta a népi dallamvilágban, hanem a zenei egzotikum és az újabb vagy a megismételt dallam-lejegyzések nyomán egyre nagyobb mélységgel föltáruló változatosság is.

Eljátszva a történelem kiszámíthatatlan szeszélyével, bár az efféle játék, súrolja a történetietlenség határát, tegyük föl, ha Európa nyugati felének valamelyik etnikailag vegyes táján születik egy Bartókhoz hasonló érdeklődésű és érzékenységű művésztudós, például Sziléziában vagy Elzászban, ahol észlelni lehet a nyelvek, a kultúrák, a paraszti dallamvilágok különbözőségeit, nem valószínű, hogy olyan kontrasztokra és annyira ellentétes tartalmú zenei anyagra talál, mint Bartók Béla a történeti Magyarországon. Ő maga írásaiban és nyilatkozataiban többször utalt erre. „Nem véletlenül történt, hogy a népdalkutatás és a népdalból fogant magasabb zenei művészet éppen Magyarországon virágzott fel oly bámulatos módon. Magyarország földrajzilag mintegy középpontja Kelet-Európának és sokféle nemzetiségével, az első világháború előtti időben valóságos kicsinyített képe volt Kelet-Európa népi sokféleségének. Ez a népi sokféleség a népek állandó érintkezése következtében a népzene legkülönbfélébb és legváltozatosabb formáinak kialakulására vezetett ; ez a magyarázata annak, hogy Kelet-Európa népzenéje oly bámulatosan gazdag népdaltípusokban és végeredményben népdalokban. Nem csoda, hogy éppen a kereszteződések középpontjában lévő Magyarország muzsikusai oly nagy érdeklődéssel fordultak e bámulatos zenei kincs felé” (Bartók, 1966/1943, 604).

Hivatkozások

Bartók, Béla (1966) [1943] „Népdalkutatás Kelet-Európában”, in Összegyűjtött írásai I, (közre adja) Szöllősy András, Budapest, 604-605.

Bartucz, Lajos (1936) A magyar nemzetismeretről. Ethn. 5-19.

Bikkessy Heinbucher, Joseph (1820) Pannoniens Bewohner in ihren volksthümlichen Trachten auf 78 Gemählden dargestellt; Nebst ethnographischer Erklärung. Wien.

Csaplovics, János (Johann) (1820) Das Königreich Ungern ist Europa in Kleinen. Erneuerte Vaterländische Blätter für den österreichischen Kaiserstaad 103., 104., 105. sz. Dezember 23., 27., 29. 409-417.

Csaplovics, János (1821) Topographisch-statistisches Archiv des Königreichs Ungern. I-II. Wien.

Csaplovics, János (1822) „Ethnographiai Értekezés Magyar Országról”, Tudományos Gyűjtemény, III. k. 37-65. ; IV. k. 3-50. ; VI. k. 79-92. ; VII. k. 45-51.

Dóhovits, Bazil (1824) „Ethnographiára, mint Tudományra szolgáló Észrevételek”, Tudományos Gyűjtemény IX. köt.: 3–12.

Gemälde von Ungern I-II (1829). Pest.

Glatz, Ferenc (1967) „A Magyar Történelmi Társulat megalakulásának története”, Századok, 233–267.

Hamann, Brigitte (1978) Rudolf. Kronprinz und Rebell. Wien.

Herrmann, Antal (H. A.) (1988) Magyarországi Népvizsgáló Társaság. Ethnológiai Közlemények. Az „Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn” szak-folyóirat rendes magyar melléklapja. I. évf. II. füzet 221–224.

Horváth, Róbert (1966) A magyar leíró statisztikai irány fejlődése. Budapest.

Hunfalvy, Pál (1876) Magyarország ethnographiája. Budapest.

Jókai, Mór (1890) üdvözlő beszéde a társaság alakító közgyűlésén 1889. október 27-én. Ethn. 7–9.

Jókai, Mór (é.n.) politikai beszédei (szerk. Nagy Miklós) Budapest.

Kőváry, László (1852) Erdély régiségei. Pest.

A magyarországi néprajzi társaság alapszabályai (1889) Ethnológiai Közlemények. Az „Etnhnologische Mitteilungen aus Ungarn” szakfolyóirat rendes magyar melléklapja. I. III. szám 397–403.

Nagy, Miklós (1975) Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest.

Ortutay, Gyula (1937) Magyar népismeret. Budapest.

Rudolf (trónörökös, főherceg) (1886) Bevezetés. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. I. k. 5–17, Budapest.

Schwartner, Martin (1798) Statistik des Königreichs Ungern. Ein Versuch. Pest.

Sozan, Michael (1977) The History of Hungarian Ethnography. Washington.

Tálasi, István (1948) Néprajzi életünk kibontakozása. Budapest.

Urbancová, Viera (1970) Pociatky slovensky etnografie. Bratislava.

Viski, Károly (1941) Tájékoztató. A magyarság néprajza. (2. kiadás, sajtó alá rendezte Viski Károly) I. k. 9-30.

Fejezetek
18.3.
Kósa László
A „Kis-Európa”-gondolat a magyar néprajzban
1822 Megjelenik Csaplovics János etnográfiai értekezése