Tóth Zsombor

Cserei Mihály és élettörténetei
(Esettanulmány)

Megjelent: Könyvek által a világ…: Tanulmányok D. Nagy Anikó tiszteletére, szerk. Bányai Réka és Spielmann-Sebestyén Mihály, Teleki Téka Alapítvány, Marosvásárhely, 2009 403–426.,
T. Zs., A kora újkori könyv antropológiája: Kéziratos irodalmi nyilvánosság Cserei Mihály (1667–1756) írás- és szöveghasználatában, Bp., reciti, 2017 (Irodalomtörténeti Füzetek 178.) 53–81.

I. Elméleti bevezető: korpusz, narráció, műfaj

Az irodalomtörténeti diskurzus az emlékirat-irodalom terminus technicusszal egy olyan szövegkorpuszra utal, amelyet legalább kétszáz éve kutatnak, publikálnak, kanonizálnak és értelmeznek.¹ A rendkívül heterogén funkciójú, terjedelmű és tartalmú textusok, bár némelyikük többszöri kiadást is megért, mégiscsak csupán töredékei egy egykor létezett, kulturálisan-társadalmilag szabályozott írásgyakorlat valamikori, többé-kevésbé teljes korpuszának. Mivel ez a töredékesen fennmaradt korpusz is állandóan alakul, bővül (újabb szövegek felfedezése) vagy szűkül (kanonizációs eljárások következtében marginalizálódó szövegek), megítélésében nemcsak irodalomtörténeti, hanem historiográfiai, sőt antropológiai szempontok és elvárások is érvényre juthatnak. Legalábbis az európai angol, olasz, francia és német gyakorlat ezt sugallja. A longue durée típusú francia történeti iskola ellenében fellépő és népszerűsödő olasz mikrotörténetírás (microstoria), az angol és amerikai történeti antropológia (historical anthropology), a német Alltagsgeschichte, vagy a mentalitástörténeti hagyományokon megújhodó francia történeti antropológia (histoire antropologique) módszertanának sajátosságaiból adódva újra felfedezte az ego-dokumentumokat, a naplókat, emlékiratokat vagy a kalendáriumok és bibliák, nyomtatványok előzéklapjaira feljegyzett élettörténeti narrációkat. A mikroszintű léptékváltás, a mindennapok és a kulturális-történelmi alulnézetek, az individuális életutak szociálantropológiai szempontok alapján történő rekonstrukciója az utóbbi harminc év alatt az európai kora újkorról való történeti tudásunk jelentős és integráns részévé vált.

A magyar historiográfiai, néprajzi, illetve irodalomtörténeti iskolákban nem találjuk számottevő recepcióját ennek az európai gyakorlatnak, továbbá applikációi néhány szórványos és vitatható példától eltekintve még mindig váratnak magukra. Következésképp az emlékiratok a történetírás számára megmaradtak elbeszélő forrásoknak, amelyek legjobb esetben is csupán potenciálisan felhasználható tényanyagot szolgáltathatnak a nagy történelmi folyamatok leírására. Az irodalomtörténet-írás diskurzusa az emlékírást egy elit típusú írásbeliség és írástudás kizárólagos termékévé léptette elő, és noha a rendelkezésére álló szövegkorpusz csak töredék volt, tehát a szövegek létrejöttét biztosító írásgyakorlat teljes áttekintését nem tette lehetővé, megelőlegezve önmaga számára az intézményes és hatalmi bizalmat, műfajként, történetileg progresszíven fejlődő, kizárólag retorikai és poétikai minták felől szerveződő narrációtípusként definiálta. Az irodalomtörténet-írás műfajfogalma azonban nem képes visszaadni és lefedni az egyes textusok sajátosságait, az általunk ismert korpusz jellegzetességeit, formai és tartalmi változatosságát. A diárium, mensiárium, napló, emlékirat, feljegyzés, apológia, regiszter, emlékezetül hagyott írás, sőt maga a história rendkívül tág műfajiságot eredményeznek, amely a létező korpuszt csak látszólag teszi áttekinthetővé, és értelmezhetőségét is inkább behatárolja, mintsem bővítené.

Világosan felismerhető tehát, hogy az irodalomtörténeti diskurzus a műfajiság vitatható kritériumára hagyatkozva szelektálta, kanonizálta a töredékében fennmaradt korpuszt, melyhez egy progresszív evolúciós modellt rendelt irodalomtörténeti genezis gyanánt, továbbá utólagosan projektálta e szövegkorpuszra a feltétlen irodalmiság, az öncélú szövegprodukció és az esztétikai irányultságú szövegírás-olvasás anakronizmusát. Ennek kettős következménye van: 1. A történeti antropológiai szempontok, kontextusok hiányában az emlékirat – mint gyakran kortörténeti beszámolóval párosuló élettörténet – számára csak a korszak gyakran latin nyelvű historiográfiai tradíciójával bír kapcsolatot teremteni. (Emlékíróink általában tiltakoznak az ellen, hogy műveiket történetírói munkáknak tekintsék.²) 2. Mihelyt csupán műfajról beszél, és írásantropológiai, olvasástörténeti, mentalitástörténeti, illetve médiatörténeti argumentumokat semmibe vesz, egy igen értékes komparációs korpuszról mond le, a nyomtatványok üres lapjain fennmaradt élettörténeti narrációkról, amelyek világosan mutatják a három médium: szóbeliség, írásbeliség és nyomtatott szöveg hatását az élettörténetekre.

Kutatásaim tanulságait úgy próbálom a továbbiakban Cserei Mihály példáján keresztül bemutatni, hogy történeti antropológiai és írásantropológiai szempontok alapján tekintem át és hasonlítom össze azt az öt élettörténeti elbeszélést, amelyet Cserei, kora újkori viszonyokhoz mérten, rendkívül hosszú élete során írt meg.

II. Applikációk: Cserei élettörténeti elbeszélései

A művelt és a korban szokatlanul hosszú életet (89 évet) élt Cserei Mihály (1667–1756) többször leírta magyarul és latinul élete legfőbb eseményeit.³ Ifjúkorában, sőt házas emberként is rendszeresen végzett feljegyzéseket magyar és latin kalendáriumokba (1690–1698), házas emberként 1698 januárjában először vetette papírra élete eseményeit,⁴ majd a brassói exilium alatt jegyzőkönyvet vezetett, és közismert Históriáját hozta létre 1709 és 1712 között. Ugyancsak Brassóban, 1709 nyarán, július folyamán írta meg a csak részleteiben publikált bölcseleti művét, a Compendium Theologicum et Politicumot,⁵ melynek első oldalaira szintén felvezette addigi élete főbb eseményeit. 1722-ben a Kászoni János elleni pereskedése alkalmából fogalmazta meg Memorialisát, melybe a latin nyelvű élettörténetét (Vera descriptio meorum fidelium Servitiorum et pro fidelitate passionum, fide mea christiana descripta) is beszerkesztette, majd 1733-ban, amikor újra jegyzőkönyvet kezdett vezetni,⁶ feljegyezte életeeseményeit 1748-ig. Végül 80 évesen, 1747. augusztus 10-én írta meg Apologiáját.

II. 1. Módszertani megfontolások

E szövegek értelmezéséhez nem műfajközpontú és nem irodalomtörténeti előfeltevések, azaz nem kizárólagos és utólagosan kivetített esztétikai szempontú írás- és olvasásmód felől közelítek. Kutatásaim tanulságaira hagyatkozva a kora újkori írásbeliség és szóbeliség reciprocitásából indulok ki, illetve kánon és műfaj helyett inkább egy írásantropológiailag leírható társadalmi írásgyakorlatot tételezek, melynek praktikus és reprezentációs, mereven el nem választható, sőt gyakran szimultán érvényesülő szintjeit különböztetem meg. Ezen belül egyéni íráshasználati habitusokat vélek kirajzolódni, amelyekből arra következtetek, hogy a kora újkori írni tudó ember / írást használó ember (homo scribens)⁷ elsősorban nem irodalomesztétikai, hanem sokkal inkább szociálantropológiai megfontolások, célok, funkciók alapján használja az írást. Ezt az írásgyakorlatot nem egy műfaj ismerete, nem egy közös irodalmi program tartja fenn, hanem az a fajta kulturális tudás, nevezhetjük íráshasználati mentalitásnak, amely az írásnak a kora újkori életvitelben funkciót, szerepet, célt biztosít.⁸ Következésképp a nagyon változatos terjedelmű és tartalmú kora újkori élettörténetek létrejöttében, túl az individuális iskolázottságon, műveltségen, retorikai és poétikai képzettségen, olyan, az íráshasználatot meghatározó és irányító mentalitást tételezek, amely lehetővé teszi a kevésbé iskolázott individuumok esetében is az élettörténeti narráció olyanfajta létrehozását, amely jelzi, hogy a szerző tudatában van az életről szóló elbeszélés helyhez, alkalomhoz kötöttségének, rituális telítettségének, az életút aktív és kontemplatív szakaszaihoz való alkalmazottságának.

II. 2. Cserei életútja és szöveges reprezentációi
Narráció 1: a kalendáriumok

A 8 fennmaradt kalendárium⁹ 1690–1695, illetve 1697–1698 közötti, igen változatos tartalmú feljegyzései ellenére is koherens élettörténeti és mikrotörténeti narrációvá áll össze. Cserei Históriájában¹⁰ és latin nyelvű Memorialisában¹¹ is utal erre az íráshasználati habitusra, tehát feltételezhetjük, hogy 1704-ben is, sőt még azután is lehettek különfélékkel teleírt kalendáriumai. Irodalomtörténetileg és műfajilag lehetetlen klasszifikálni ezt a fajta „emlékírást”, amelynek elsősorban írásantropológiai sajátosságai szembeötlők, hiszen ez egy olyan íráshasználati habitus, amely praktikus és reprezentációs funkciók, célok felől tárol információkat, dátumokat, eseményeket vagy különféle tudnivalókat.

Noha műfajról nehezen beszélhetünk, mégis egyértelmű, hogy Cserei régóta bevált írásszokást követett. E régi írásszokás abból állt, hogy a kalendáriumok nyomtatott oldalai mellé bekötött üres lapokra vagy éppenséggel a nyomtatott oldalakra a napok, dátumok mellé a tulajdonosok különféle, gyakran pro memoria címmel ellátott feljegyzéseket készítettek, vagy jelek, aláhúzások segítségével rögzítettek fontos információkat. A kalendáriumok által lefedett periódus Cserei ifjúkorára terjed ki: 1690-ben 23 éves, az 1697-ben bekövetkező házassága pillanatában pedig 30 éves volt. Felnőtté válásának, önállósodásának, egyéni boldogulásának igen érdekes folyamata vizsgálható ezekben a forrásokban. Egész életét meghatározó esemény volt a kalendáriumi feljegyzések közvetlen előzménye, az udvarhelyi stúdiumainak megszakítása (1685. március 10.), illetve a peregrináció kimaradása életéből, ugyanis ennek hiányában a társadalmi-rendi érvényesülés tradicionális stratégiáit kellett követnie, azaz a familiárisi szolgálat vállalását. Noha ehhez túl sok kedve nem volt, mégis Teleki Mihály szolgálatába állt (1685-1686), aztán betegsége miatt távozott innen, és 1688–1690 között hadi experientiát akart szerezni. Ez sikerült is neki, s a zernyesti csata után 1690-ben rövid időre Thököly híve lett. 1692-ben újabb familiárisi szolgálatot vállalt Apor István katolikus főúr oldalán, akihez rokoni szálak is fűzték.¹² 1696-ban a kincstárnoki pozíciót megszerző Apor mellett secretarius lett, fizetését a Habsburg adminisztráció biztosította.¹³ 1697. május 10-én eljegyezte Kun István lányát, Ilonát, majd ugyanaz év október 22-én össze is házasodtak.

A kalendáriumok ennek a házassággal záródó életszakasznak azt a részét fedik le, amely az 1690-es zernyesti csata tapasztalatával kezdődik és családi élete legelső esztendejének (1698) történéseivel zárul. A kalendáriumok összefüggő narrációs perspektíváját a kronológiai keret (1690. január 1. – 1698. december 31.), gyakori, szinte naponkénti bejegyzések adják. Ez lenne a fő narráció, amely még magán viseli a szóbeliség jegyeit: a szűkszavú feljegyzések gyakran szüzsék, amelyek szóbeli előadásban válnak elbeszélhető epizódokká, élettörténeti narrációkká. Emellett a bejegyzések világosan jelzik a praktikus és reprezentációs funkciótársítást is. Praktikus megfontolások következtében kerülnek be a kalendáriumba a kölcsönök, adósságok, receptek, gyógymódok (lovak, emberek számára),¹⁴ a gazdálkodáshoz, háztartáshoz szükséges hasznos tudnivalók. A 1692-es kalendárium már jelzi a magán- és publikus szféra kettéválását, a gyakori utazások grafikusan megjeleníthető térképei világosan megmutatják a hivatali és a családi szféra földrajzilag is körvonalazódó regionális különbségeit. A hivatali szférával az individuumot körülvevő szociális háló is bővül, átalakul. Mindez nemcsak küldetései miatt történik így, hanem azért is, mert familiárisként, Apor István bizalmasaként részt vesz a korabeli erdélyi nemesség politikai és társadalmi életében (pl. lakodalmakon,¹⁵ temetéseken¹⁶). Az életciklus eseményei szervezik a reprezentációs funkciójú feljegyzéseket is. Saját eljegyzése, lakodalma¹⁷ mellett kimagaslik unokabátyja halála,¹⁸ húga esküvője,¹⁹ továbbá pontosan feljegyzi a családi barátok, rokonság keresztelőin, lakodalmain, temetésein való részvételét. Ennél is jelentősebbek a kalendáriumok lapjain fennmaradt azon szövegek, gyakran versek,²⁰ amelyek lelki élete, kálvinista vallásossága és kegyessége számára biztosítanak szöveges reprezentációt. A naptári évet megnyitó és lezáró kegyes formulák,²¹ olvasmányélményeinek rövid összefoglalása, a magyar és latin emlékezetes mondások feljegyzése érdemben árnyalják az élettörténetet, sőt olyanfajta intim vetületeit mutatják meg az én-reprezentációnak, amelyek az individuum mentális világának belső rétegzettségét, eszköztárát (outillage mentale) teszik érzékelhetővé. Ez a sajátos élettörténet, melyet nem felétlenül tekintek töredéknek, nemcsak forrása lesz a Históriának, sőt későbbi beszámolóinak, hanem olyan speciális mikronézete Cserei ifjúságának, amelyet későbbi művei közül egyik sem fog ilyen mértékű textuális reprezentációként megvalósítani.

Narráció 2: a História

Cserei kétségtelenül legnépszerűbb alkotása ez, amely nemcsak nyomtatott,²² hanem kéziratos formában is rendkívül elterjedt volt. Cserei a Históriát 44 évesen kezdi el írni, 1709. december 16-án, Brassóban. Műfajilag elutasítja a történetírást, bár hagyatkozik a korszak történeti irodalmára, vélhetőleg nemcsak tényanyagként, hanem bizonyos mértékben poétikai mintaként is. Fontos megjelölni, hogy a megírás ez esetben is az íráshasználatot szabályozó mentalitás jelenlétére utal, követi a konvenciót, miszerint az aktív, cselekvő életvitel hiányában a kontemplatív cselekedetek egyik legfontosabbika, a devocionális gesztusokon kívül, vagy mint ezek egyike, az írás. Cserei szavai szerint: „...nem lévén mivel töltenem az időt, úgy fogtam ez íráshoz”,²³ s a későbbiekben még hozzáteszi: „...a heverést megunván ennyi hosszas bujdosás alatt”.²⁴ E sorok kontempláció és írás, életvitel és íráshasználat kulturálisan szabályozott kapcsolatát igazolják.

A História narratív diskurzusában világosan elkülönül és el is különíthető a kortörténeti beszámoló és az élettörténeti elbeszélés. A fő narrációs perspektívát a kronologikusan haladó progresszív kortörténet adja, amely az 1661–1712 közötti eseményeket beszéli el. Vagyis a „renddel leírt” vagy „elkezdett írás”, tehát a kortörténeti beszámoló fő haladásirányától néha kitér például gyermekkorára („...itt már szólok a magam gyermeki állapotomról...”), majd ezt követi a szükségszerű visszacsatolás „...de visszatérek ahonnan divertáltam vala”.

Az élettörténeti beszámoló a családdal kezdődik, majd a gyermekkor, a fogarasi iskolai évek (1674–1678) anekdotaszerű epizódjai után elkomorul. Cserei ugyanis 1685-ben kénytelen megszakítani székelyudvarhelyi tanulmányait, így külföldi peregrinációja is elmarad, amit egész élete folyamán nehezményez: „S bár ne engedte volna az atyám hogy a scholából kijöjjek, talám én is most jobb ember volnék.”²⁵ Ifjúkora, familiárisi szolgálata Telekinél, „hadi experientiája,” majd a zernyesti csata és újabb familiárisi szolgálata Apor István oldalán, továbbá az 1690–1698 közötti események igen nagy mértékben a kalendáriumban leírtakra hagyat-koznak.²⁶ Felnőttkora, házas és családi élete számára az 1703-mal kezdődő kuruc mozgalom jelent fordulópontot. A császárhűségen megmaradó Cserei előbb Görgényben (1703–1705), majd Brassóban (1706–1712) húzza meg magát a kurucok elől, miközben, állítása szerint, terhes szolgálatot is kénytelen vállalni: az osztrák katonai adminisztrációban a császári hadsereg élelmiszer-utánpótlását hivatott biztosítani. Az élettörténeti narráció igen hasonlít a kalendáriumi feljegyzésekhez. Minden egyes esztendő hadtörténeti, politikatörténeti, sokszor európai kitekintéssel kiegészített beszámolója mellett elsősorban közvetlen családjára terjed ki figyelme, itt is az életciklus-események, gyerekek születése, halála, saját viselt dolgai, hivatala, betegségei és főként kiadásai, kárvallásai a leggyakrabban említett történések. A kuruckor beszámolójához egy új narratívatípust választ, a panasz diskurzusát, amely az eseményreprezentációt a szüntelen testi, lelki és főként anyagi csapások, nélkülözések sorozataként adja elő. A kora újkori individuumnak a családfenntartás és az egyéni, társadalmi, anyagi érvényesülés (promotio) érdekében meghozott döntéseit és ezek történelmi, szociális, anyagi és személyes következményeit, gyakori ellentmondásait és kilátástalanságait szemlélhetjük Cserei élettörténetében. Cserei küszködése, különféle próbálkozásai kuruc, majd labanc oldalon, anyagi vállalkozásai, kísérletei annak érdekében, hogy állandó fizetéssel, presztízzsel rendelkezzen és meglehetős társadalmi pozícióval járó hivatalt kapjon (pl. az elúszott csíkszéki királybíróság), sorozatosan sikertelennek bizonyulnak. 1712-ben ráadásul a csíki királybíróságot előle megkaparintó Kászoni Jánossal támad peres ügye, mely hosszan eltart, és újabb kudarccal zárul. A kalendáriumi beszámolóhoz képest, amely főként az ifjúkort örökítette meg, a História már a házas embert, a felnőttet, a családfenntartót mutatja be, ki egyelőre kevés sikerrel jut társadalmi érvényesüléshez. Döntései gyakran elhibázottak, s noha Cserei a balszerencsét és rosszakaróit emlegeti, sokszor ő maga is következetlen vagy meggondolatlan.

A História élettörténeti beszámolója más élet- és írásantropológiai helyzetben készült. Relatív forrásértékén túl meggyőzően bizonyítja, hogy az élettörténet mint én- és eseményreprezentáció nemcsak a fikció létrehozásához szükséges poétikai minták, hanem életvitelbeli és kulturális kontextusok által is alapvetően meghatározott. A kalendáriumi feljegyzésekhez viszonyítva a legjelentősebb narratológiai különbség abban nyilvánul meg, hogy az élettörténeti események nem csupán elegyesen rögzülnek a praktikus feljegyzésekkel (kiadások, gyógymódok, utazások, teendők), hanem egy kortörténeti narráció összefüggő, kronologikusan szerveződő és ezt illusztráló aldiskurzusává válnak.

Narráció 3: a latin nyelvű memorialis (Vera descriptio meorum fidelium Servitiorum et pro fidelitate passionum, fide mea christiana descripta)

1722-ben készült ez a latin nyelvű élettörténet, amely valójában egy olyan kérvény (petitio), amely Alsóhöhér nevű „fiscalis”, azaz kincstári falu birtokjogához kapcsolódó perhez tartozott. A falut Cserei Apor István örököseitől kapta familiárisi szolgálatáért,²⁷ ám Apor a falu birtoklásáért fizetendő 1000 aranyból csak 200-at fizetett ki, ráadásul, mielőtt az összeget kiegészíthette volna, meghalt. Többek közt erre alapozva támadta meg jogi úton Kászoni János, Cserei egykori ellenjelöltje a csíkszéki királybíróságra, a birtokjogot a falu felett. Cserei a hosszan elhúzódó per miatt 1722-ben arra szánta el magát, akárcsak a 16. században Martonfalvay Imre, a Török család familiárisa, hogy életének, hűséges szolgálatának írásban előadott történetével érveljen az őt megillető törvényes jussa mellett.

1722-ben, 55 évesen Cserei újra elbeszéli életét, igaz, ezúttal latinul és egyértelmű tematikai meghatározottsággal: nemcsak a köz érdekében vállalt hivatalát, hanem megingathatatlan császárhűségét, a berendezkedő Habsburg-adminisztráció kötelékében viselt terhes szolgálatát, ebből a szolgálatból adódó anyagi nehézségeit, szenvedéseit, kárvallásait írja le félreérthetetlen célzattal. Így tehát az ezúttal meggyőződéses labanc Cserei olyan élettörténetet proponál, ahol a narratio de vita sua a megbizonyított (császár)hűség tételét hivatott igazolni az életeseményekben. Az indítás is fényesen igazolja ezt a szándékot, az élettörténet ugyanis nem a születéssel, hanem a nemesi felkelésben való részvétellel kezdődik. Noha a História ezt nem bizonyítja, e latin nyelvű narratívában az ifjú Cserei szívében már 1686–1687-ben buzgott a császárhűség, és mindörökre elkötelezetté vált dicsőséges uralkodója mellett. Az 1687-es, az erdélyiek számára gyászos balázsfalvi szerződést, amely Erdély Habsburg kézre jutását pecsételte meg, Cserei a török iga (ex jugo turcico) alóli felszabadításként üdvözölte, diszkrét könnyedséggel siklott át kuruckodásán és kb. 10 esztendő történetén, hogy az 1696-os kincstárnoki, secretáriusi hivatalvállalását (secretarius in officio Thesaurariatus Regii Transylvaniae) mint a császár iránti hűséges szolgálatot szóvá tehesse. A kuruckor történetét következetes labanc meggyőződésű narrátorként adja elő, s így az elbeszélés szerint 1703-as bevonulása a görgényi várba nemcsak a biztonságkeresés miatt (pro securitate), hanem a hűség megtartása, megbizonyítása végett (pro tenenda fidelitate) történt. Magatartásában a császárhűség bizonyítását nemcsak a szavak, hanem, íme, a tettek is igazolják, hiszen felelősségteljes és terhes szolgálatvállalással mutatta ki megbízhatóságát (gravia servitia pro fidelitate caesarea praestiti). Emellett a görgényi vár ostroma alatt hatvannál is több alkalommal vett részt a kurucok elleni összecsapásokban (fui praesens in velitationibus contra Kuruczones), amelynek során életének kockáztatásától sem riadt vissza, ha mindezt a császár érdekében tehette (vitam meam pro caesaribus meis Domini periclitavi).

1706-tól 1712-ig a brassói tartózkodása következett, amely szintén a hűséges szolgálat, áldozatvállalás és a császár iránti szeretet jegyében telt el. Itt sem riadt vissza a harctól, mindig ott volt (semper adfui), ha kardot kellett fogni (extrahere gladium), és az ellenséggel kellett csatázni (contra hostes pugnare). Miközben arról ír, hogy a császári csapatok mindennapi betevőjét hajtotta fel és ki a kurucok és labancok által egyaránt kifosztott háromszéki, erdővidéki és csíkszéki székely falvakból, futólag hatalmas anyagi kiadásait is megemlíti. Vélhetőleg a brassói piac drágasága, a szászok fukarsága késztette arra, hogy császárhűsége árát pénzösszegben is kifejezze: ez hat év brassói exilium után pontosan 6035 magyar forintra rúgott.

Császárhűségének legheroikusabb jelét az argumentum maior gyanánt szerepeltetett epizód, kuruc fogságának története jelenti, amikor hűségének bizonyítékát tinta helyett saját vérével írta meg (meo sangvine tinctosapud me habeo in evidens meae fidelitatis testimonium). Noha a kurucok kifosztották és barbár módon megkínozták (barbarico modo excruciates), hősiesen kitartott. Miután rabtartói ígéretekkel, majd újfent kínzásokkal próbálták rábírni (omni crudelitatum genere in me exercito stimulabant), hogy átálljon Rákóczi oldalára (ut partibus Rakoczianis adheream), Cserei hősiesen kitartott, sőt eldöntötte magában, inkább a halál százszorosan, mintsem hogy a császári hűségtől eltérjen (potius volo centies mori, quam fidelitate Cesarea deviare). Vellenstein, a brassói kapitány azonban mindezt nem tudta, hosszas távollétét árulásként értelmezte, és családját börtönbe vettette. Amikor azonban Cserei visszatért, és egyértelmű jelét adta hűségének, a sokat látott-hallott Vellenstein katona létére annyira hatása alá került, hogy családját azonnal szabadon engedte. Következésképp a császári főtiszt számára nem maradt más hátra, mint hogy azután is ámulattal mesélje Cserei legendás hűségének történetét (meam fidelitatem depraedicavit).

A szatmári béke után továbbra is a császáriak oldalán és azok érdekében vállalt terhes szolgálata mellett az őt ért csapásokat sorolja fel: káli jószágának villámcsapás következtében való leégését 1715. június 18-án, majd az 1718-as brassói és nagyajtai tűzvészt, végül az 1718 októberében támadt pestis okozta kárvallásait részletezi. Argumentációja mindenhol tanúkra, néha egész közösségekre való hivatkozásokkal telített, egész diskurzusának megkérdőjelezhetetlen igazságosságát és jogosultságát Isten és lelkiismeretének tanúként való hívásával zárja (Testis Deus et mea Conscientia).

Az élettörténeti narráció ezúttal sokkal inkább köthető retorikai és műfaji mintákhoz, ám továbbra is meghatározó jelentőségű a reprezentációs funkció, hiszen az így elbeszélt és fikcionalizált élettörténet legfőbb célja a hűség (fidelitas) bizonyítása, illetve implicit módon a kérésben (petitio) megfogalmazott óhaj teljesítése: a falu feletti tulajdonjog visszaadása. Ezt legfőképp az igazolja, hogy a Históriában is lefedett életút (1680–1712) periódusából más eseményeket szelektált, illetve a mindkét élettörténetben megjelenő eseményeket eltérő módon magyarázta. A Históriában a túlélési lehetőségeket kereső, balszerencsétől sújtott és rosszakaróktól is bántott ember gyakran kétségbeesett próbálkozásaival szembesít a narráció, míg a Memoriális ugyanazokat a nehézségeket, s még az elkerülhetetlen csapásokat is egy könyörtelen következetességgel felvállalt császárhűség, kötelességtudat szándékos következményeként, áldozataként tünteti fel. Ennek magyarázata talán azzal függhet össze, hogy az 55 éves Cserei, gondolván, hogy élete utolsó szakaszában tart, igyekezett nehezen megszerzett vagyonát védelmezni, hiszen négy lányából még három várt kiházasításra. Világos, hogy igyekezett tartalékolni és biztosítani önmaga és örökösei számára élete során megszerzett javait. Háztartását, ha nem is bővíteni, de legalább megőrizni szándékozta, hiszen halála következtében aligha sejthette 1722-ben, hogy még 34 évet fog élni, két feleség után a sok gyerek közt sokfelé aprózódtak volna javai.

Narráció 4: a jegyzőkönyve(k)

Cserei íráshasználatában már a brassói hosszas exilium idején megjelenik a kalendáriumi feljegyzés, a História-írás vagy könyveinek margináliákkal való teleírása mellett a jegyzőkönyvvezetés mint íráshasználati mód. Élete folyamán öt jegyzőkönyvet²⁸ írt, ezekből a legnagyobb könyvlistáján a következő megjelöléssel szerepel: Egy veres bőrben varrott könyv, jószágokról való dolgokat írtam bele. 1733-ban kezdte el írni, de még 1751-ben, halála előtt öt évvel is kiegészítette bejegyzéseivel. A jegyzőkönyvek vezetését, amint ő maga is leírja, a népes számú család, illetve a nagyon szétszórt jószágok, javak rendszerezése és könyvelése követelte meg. Cserei szeretett volna úgy meghalni, hogy jogi szempontból tisztázott provenienciájú és tulajdonjogú javakat hagyjon gyerekeire, így könnyítve meg részint az osztozást, másrészt annak megelőzését, hogy javait idegenek tulajdonítsák el.²⁹ jegyzőkönyvei elegyesen látnak el praktikus és reprezentációs funkciókat. A hasznos tudnivalók, genealógiák, családfák, jószágok, elhunyt családtagok bemásolt testamentumai, levelei mellett gyerekei számára valóságos erkölcstant állít össze, életvezetési szabályokat jelöl meg számukra, vagy éppenséggel verseit másolja be e könyvekbe.

A 67 évesen elkezdett jegyzőkönyv a jószágok feljegyzése mellett tartalmaz egy élettörténetet is. Igaz, rendkívül szűkszavú feljegyzésekkel van dolgunk. Évszám- és eseménypárosításban az évről évre kronologikusan haladó narráció 1667-től 1748-ig sorol fel történéseket. Az eddigi narrációk fényében, különösen 1722-ig, semmi újdonságot nem szolgáltat ez a kronologikus beszámoló, ám igen fontos, hogy itt már körvonalazódik egy sorsdöntő eseményekkel teli életpályamodell, és letisztulóban van egy olyan retrospektív-értékelő vélekedés, amelyet majd a legutolsó narratíva, az Apológiája fog megjeleníteni.

Gyerekkora és ifjúkora szűkszavú bemutatásában szembeötlő az 1685. március 10-i dátum, amely – akárcsak a Históriában olvasható keserű kiszólás – tanulmányainak félbeszakítását jelöli. Házasságáig (1697) egyetlen számunkra ismeretlen eseményt sem jelöl meg, a kuruc kor, a görgényi és brassói tartózkodások már csak a kárvallások, veszteségek szigorú és pontos sorjázásának hat. A folytatásban a csapások, a tűzvész (1715, 1718), a kétszeri pestis és ennek következtében felesége halála,³⁰ a jégesők, az infláció gépies elősorolása egy túlságosan hosszú élet filmkockáit pergetik le szemeink előtt. Ezt egészítik ki az életciklus-események és rítusok, több generáció és hatalmas rokonság tagjai születésének,³¹ halálának,³² keresztelőjének, lakodalmának, temetésének pontos dátumokkal megjelölt precíz, szenvtelen felsorolása.³³ Cserei maga is kétszer házasodik,³⁴ négy lánya mind férjhez megy, unokák születnek és halnak meg szinte évente. Az abbahagyott tanulás és peregrináció elmaradása, a kuruc kor lehetőségeinek ki nem használása, majd az ebben a beszámolóban is megjelenő 1722-es alsóköhéri per³⁵ tűnnek az életút kimagasló sorseseményeinek, amelyek saját és családja életét meghatározták.

A szűkszavú, adatszerű narráció világosan jelzi, hogy az aktív életvitelt mindinkább feladó, a hosszú életút után a halálra készülő³⁶ individuum egyre inkább lemondott az aktivitásról, a túlélést kondicionáló, energikus tevékeny életvitelt és cselekedeteket felváltja a kontemplatív devóció és az írás.³⁷ Ez ugyan első látásra praktikus funkciót kap, de ugyanakkor olyanfajta „leltárral” szembesülünk, amely sokkal inkább egy belső használatot feltételez, és nem a háztartási gondok megoldását, az anyagi erőforrásoknak a túlélés érdekében megválasztandó optimális alkalmazását célozza meg. Sokkal inkább az életút retrospektív szemlézéséről van itt szó, egy olyan számbavételről, amely a végső nagy devocionális kontextusban performálódó számadásra való készülést jelzi.

Narratíva 5: a végső számadás, Cserei Mihály Apológiája

A sors különös kegye, hogy fennmaradt az eredeti kézirata³⁸ annak a legutolsó, Cserei életeseményeire reflektáló szövegnek, melynek címe: Cserei Mihály Apológiája Anno 1747 10 augusti, Aetatis suae Anno 80. A rendkívüli hosszú élet minden tapasztalata és bölcsessége benne van ebben a szövegben, amely erőteljesen emlékeztet Bethlen Miklós Imádságoskönyvének diskurzusára. Jellegzetesen öregkori élettörténeti narratíva, az életesemények mint lezárt, meg nem ismétlődő és végső értelmet nyert történések sorozataként jelennek meg, mely események így egészként is egy, a történések közepette fiatal fejjel fel nem ismerhető igazságra utalnak. A kizárólag reprezentációs funkciót ellátó apológia nem az életesemények kronologikus sorjázásával indít, hanem egy exemplumos elmélkedéssel. Cserei imaginárius vitahelyzetet teremt, amelynek során egy atyjafiának válaszol, aki valamikor őt személyesen, de publice is azzal vádolta meg, hogy képtelen volt eszét, elméjét úgy kihasználni, hogy uraságot kapjon, hogy promovealhasson. Cserei válasza olyan elmélkedés a világi előmenetelről, amelynek elméleti tételeit nemcsak világirodalmi és történeti példákkal, hanem saját élettörténetével illusztrálta. mondandójának fő tézise érthető módon a kálvinista, de a Jeremias Drexelt³⁹ is szívesen olvasó Cserei részéről nem lehet más, mint a protestáns neosztoicizmus és amesiánus teológia által megtámogatott gondolat, miszerint az isteni akarat – Cserei szavaival Isteni Decretum – érvényesül az emberi törekvések, próbálkozások közepette mindenben, és mindig egy olyan igazságosság jegyében, amely emberileg első látásra nem érthető és ismerhető fel. Következésképp az érvényesülés – Cserei szóhasználatában a promotio – emberileg nem kivitelezhető, még akkor sem, ha ennek sikeréhez látszólag minden rendelkezésünkre áll, mert a szuverén isteni akarat az, amely mindenkor érvényesül.

A Jehova a kit akar meggazdagit es a kit akar meg szegenyit, a kit akar fel magasztal, a kit akar foldigh megh alaz, ugi is volt eleitol fogva, ugi vagion mostis, ugi leszen ezutanes, hogi a nagi érdemü, nagi elméjü közönséges jonak folitatasara capax activus Emberek praeterealtatnak, porban maradnak; a politizalo magok privatumat szeretö személyek, minden Emberi opinio s remény ellen promovealtatnak, mert ha csak azok az Emberek mennenek elo a magok dolgokban, azt gondolna ez a vilag kiki amit azt akar veghez viheti, de az Isteni providentia azert szokta confundalni az Emberek intentiojat, hogi nyilvan legien a vilag elöt amit Isten Szentül el vegezet, csak a megien vegben vagi akarja az egész világh vagy nem akarja, ha az egész világ akarna is valakit felemelni haszontalan ha Isten nem akarja, ha az egesz világ impedialni akarnáis valakinek promotióját ha Isten elrendelte74 előmenetelit véghez megjen a Szent Isten Decrétoma, mindezekről nevezetes példák vadnak a Históriákban.⁴⁰

Az emberi számítás és az isteni döntés hatalmas különbségeit az ókortól egészen a megírás jelenéig szemlélteti beszédes példákkal. Többek közt „a néhai idvezült nagi emlékezetű” Bethlen Miklóst is említi, akinek a példájában újfent a szuverén isteni akarat emberi számításokat áthúzó, az emberi prognózisokat felülíró, az emberi vélekedés felett álló igazságosságát látja, hiszen „...sokszor mosoljog ez az álhatatlan világ nemeljeknek, promotiora valo alkalmatossagot s ezközöket teszen eleiben s mikor nem is gondolnak el rantya előlök, s le taszittya a szerencse kerekiről a hova fel kelletenek vala hagni ha szükség volna ezer példát említhetnék.”⁴¹

A fortuna labilis emblémáját⁴² egy újabbal egészíti ki, ezzel a kitérővel teremtve meg az áttérést a saját élettörténetének bemutatására:

Az Emblematicus könyvekben a Többi között irnak le egi Embert kinek job kezin nagi sas szarny vagyon, s azzal repülni igiekezik felfele, de a bal kezire egi nagi kö kötetet, akarmint akarjon repülni, nem lehet mert a mas kezire köttetet kö le huzza a földre, igi vagion sokaknak s majd többire minden virtuosus Embereknek állapottya, a virtus repülhetne de az Isteni Decretom követ köt a kezire, nolens volens fel nem kellhet ez a porbol, s ezert kel mas sokkal alab valo erdemetlen Embereknek Kaczagva, danolva promotiot obtinealni. Bizony engemetis igy hait egik kezrol a masikra ez az mostoha világ felemelt egi kevesse es ismét a földhöz sujtot...⁴³

Az élettörténet, ellentétben a másik négy narratíva gyakran precíz, pontos dátumokkal megjelölt előadásmódjával, évszám nélküli, erőteljesen megszelektált narrációt eredményez, világossá téve, hogy a konkrét események szinte nem is fontosak ön magukban, csak utalások valami mélyebb igazságra, amit nem adott esemény, hanem az életút egészének értelme, az életpálya modellje tesz beláthatóvá. Cserei 11 esztendeig tartó szolgálatát említi, amelynek következtében tisztes előmenetelre számíthatott volna, ha a Rákócziana irruptio nem okoz neki anyagi károkat, és nem töri ketté induló karrierjét. A másik négy narratívában is kiemelt jelentőségű az 1703-mal induló mozgalom, a Rákóczi vezette szabadságharc. Következményeivel ugyanis (Cserei görgényi és brassói tartózkodása, testi, lelki, anyagi megpróbáltatásai és nehézségei) a második legfontosabb oka lehetett sikertelen társadalmi és anyagi előmenetelének az 1685-ben elmaradt továbbtanulási lehetőség után. A fidelitas és damnificatio a latin élettörténet fidelitas contestata témáját idézi, ezúttal azonban a petitio gesztusa nélkül. Kizárólag kontemplatív szemlézése annak, ahogy hűségéért a világtól, császártól és az Istentől csak újabb megpróbáltatások, szenvedések, illetve súlyos anyagi kárvallások jutottak Csereinek. Ebben a narratívában a következő sorsesemény újra a latin élettörténetet, illetve utolsó jegyzőkönyvét idézi, ez utóbbit majdnem szó szerint: „Kászoni János sub specie Juris torkon verve kifordítá, egész Falubol álló [Csereinek] hűséges szolgálatával keresett Alsó Köhéri jószágából.”⁴⁴ Ez a veszteség nyitja meg a kárvallásoknak és újabb csapásoknak már a korábbi narratívákból ismert listáját: a három tűzvészt, a pestist, háznépe, cselédei és állatai pusztulását. Családi életének is a terheit említi elsősorban, négy lánya „nagi készülettel sok Ezer forintokat érő portékákkal valo kiházasítását”.⁴⁵ Ám mindezek ellenére, kapcsolódva a nyitás bölcselkedő igazságaihoz, illetve az amesiánus alapokon46⁴⁶ szerveződő kálvinista tanításhoz, örömmel állapítja meg:

...az én Istenem csudálatos providentiáját meltoztatott hozzám mutatni, hogj még eddig ilyen hosszas világi életemben, illyen gjámoltalan utolsó vénségemben, mas ember Ajtajára succursusara nem szorítot, amelyért örökké való áldásában maradgion az o szentséges neve, minden teremtett állatoktol ugj azokkal egiutt az én szegény bűnös lelkemtol is.⁴⁷

Ettől a ponttól számítva az Apologia az öreg Cserei hitvallásává válik, a hosszú és szenvedésekkel teli életút nem kérést vagy szemrehányást, hanem azt a felismerést fejti ki, hogy élete sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Megpróbáltatásaiban, mondja Cserei, nemcsak az emberi és világi mérce szerinti sikertelen promotiót, hanem az isteni gondviselést, sőt önnön kiválasztottságát, illetve a gratiae gradus, vagy via salutis teológiája szerint üdvözülésének bizonyságát (certitudo salutis) kell meglátni. Akárcsak a bécsi fogságában szenvedéseiért Istennek hálát adó Bethlen Miklós, Cserei szintén hálát mond az Úrnak, hogy: „anynyi sok tribulatioim közöt se meg nem bolondultam, se magamot meg nem öltem, hanem az irgalmas Isten azoknak békességes türéshez valo szenvedésre erőt adott...”⁴⁸ A földi élet tragikus és megpróbáltatásokkal teljes eseményeiből a másik élet ígéretének bizonyságát olvassa ki:

Nincs már egiéb hátra, varom igaz hitbol valo Tellyes bizodalommal Szegény bűnös Lelkemnek ez árnyékvilágból ez bujdosásnak siralmas völgiéből boldogul mentül hamareb mikor a Szent Istennek teczek kiköltözését s az én Istenem veghetetlen irgalmasagabol örök boldogsagomot az Istennek Szent orszagaban. Mert Boldogságot kettőt senki it nem vehet. Ez világon avagj az másikon lelhet. Nekem e rosz vilag részt abban ha nem tet, varom az Istentől melyet el készitet. Amen.⁴⁹

Az Apologia diskurzusa az egyetlen olyan élettörténeti narrációja Csereinek, ahol az egyéni íráshabitus a reprezentációs funkció segítségével igyekszik az események elfogult bemutatásán túl összegző módon értelmezni a legalább öt különböző narratívába szétírható, disszeminálódó életelbeszélést. Az életeseményeken túlmutató, de azokat működtető rejtett értelmekre való rákérdezés az öregkor mint jellegzetesen kontemplatív életszakasz kulturálisan megformált konvenciói felől hat, és ily módon nyer szöveges reprezentációt. Az életút kulturális konvenciójának ilyenfajta narrativizálása, fikcionalizálása egyszerre esemény és énreprezentáció, hiszen nemcsak az öregkor, hanem az egész életút megértését, tehát egyfajta identitásartikulációt tesz lehetővé. Éppen ezért az öreg Cserei retrospektív elbeszélői horizontjában a kvantifikálható, kronologizálható vagy adatszerűen kifejezhető összegek, események, történések a legkevésbé fontosak, hiszen a tét az önmagaság, a self megértése és performálása. Az életciklus-események és különféle, gyakran extrém élettapasztalatok által artikulált identitás végső értelme az utolsó legnagyobb esemény felől nyer végső kifejezést. A promotio érdekében tett sikertelen próbálkozások így nemcsak elbeszélhető élettörténetet, hanem én-történetet, identitást eredményeznek, melynek végső funkcionalitását az Apologia mint utolsó összegző visszatekintés adja meg, erőteljesen utalva életkor, életszakasz, énkép, szociális szerep és szöveg rituális meghatározottságára.⁵⁰

III. Konklúziók

A bemutatott öt élettörténeti narratíva olvasatomban nem kizárólag műfaji és poétikai minták felől szerveződik, hanem a túlélésért folytatott harc történeti antropológiai és szociálantropológiai folyamatára utal, ennek narratív reprezentációját nyújtja. Kétségtelen, hogy ezek nemcsak intertextuálisan, hanem rituálisan is összefüggésben vannak egymással, hiszen mindegyik külön-külön egy adott életszakasz és egy adott szerep, identitásminta kulturális reprezentációja. Írásantropológiai relevanciája van annak, amint az életciklus három eseményéből kibomló gyerek- és ifjúkor, felnőtt-kor, öreg- és aggastyánkor ennyire változatos elbeszélésrepertoárra és ilyen komplex, praktikus és reprezentációs funkciókat váltogató vagy szimultán érvényesítő íráshasználatra hagyatkozik. Az így kialakuló íráshabitus két fontos felismerést jelez.

1. Az életvitelben az aktív életszakasztól a természetesen (öregség, betegség) vagy rendellenesen (fogság, száműzetés) be-álló passzívabb, kontemplatívabb életszakasz felé az íráshasználati repertoár is módosul, hiszen az aktív életvitel a praktikus és rövidebb, gyakran még a szóbeliség hatását jelző íráshasználatot implikál (pl. kalendáriumi feljegyzések), míg a kontemplatív életszakasz az íráshasználat reprezentációs funkciójú, gyakran erőteljesen devocionálisan kódolt, összefüggő, értékelő, elemző narratíváit preferálja. (Cserei esetében a rendellenesen beálló kontemplatív életmód terméke a História, míg az Apológia az aggastyánkor kulturális képzete által ír elő egy speciális narratívát.⁵¹) Ha Cserei öt élettörténeti narratíváját az életciklus-események, születés, házasság, halál hármasa felől szemléljük, világosan igazolja ezt a tételt, hiszen a születés és házasság között rendkívül aktív életmódot feltételező ifjúkor csupán a kalendáriumi feljegyzéseket eredményezi, míg a házasság és a halál közötti felnőttkor négy narratívát jelenít meg. Ezen belül pedig az aktív és tevékeny életmódot egyre kevésbé felvállaló öreg- és aggastyánkor két külön narratívában tekinti át és értékeli az 1747–1748 közötti életeseményeket.

2. Továbbá fontos felismernünk, hogy az életciklus, átmeneti rítus és íráshasználat antropológiai összefüggései alapvetően azt mutatják meg, hogy a kora újkori individuum hogyan és mi célból hagyatkozik egy olyan korszakban az írástudásra, amikor a szóbeliség még komplementer módon viszonyul az írásbeliséghez. Ugyanis ez a fajta írástudás leginkább mentalitásként fogható fel, mely elsősorban és kizárólag nem retorikai, poétikai ismereteket és szövegprodukciós kompetenciákat követel, hanem élet-írás-elbeszélés rituálisan, devocionálisan, kulturálisan meghatározott összefüggéseinek ismeretét. Ez a sajátos írástudás az egyéni életvitelen belül alkalmazva vezet el az egyéni íráshabitus létrejöttéhez.

Cserei példája azt mutatja meg, hogy emlékirodalmunk kizárólagosan műfajközpontú és irodalomtörténeti értelmezése vitatható, és végképp nem az egyedüli értelmezési, kanonizálási, kutatási 80 és oktatási lehetőségünk. Természetesen nem állítom azt, hogy az individuális retorikai iskolázottság vagy egy adott korszak retorikai kultúrája nem határozná meg a szövegek létrejöttét. Szó nincs erről. Tudatában vagyok annak, hogy a praeceptumok az élettörténet elbeszéléséhez szolgáltathatnak egyértelmű mintákat, elég itt az elbeszélésre (narratio) és jellemzőire (brevitas, diluciditas, probabilitas), a személy-, tárgy-, eseményleírásokra (descriptio), a személyi érvekre (argumenta a persona) stb. gondolni. Mindez tagadhatatlan, ám azt is fel kell ismernünk, hogy a kora újkori élet-történet mögött egy olyan átfogó, nemcsak írásbeli, hanem akár szóbeli kulturális, társadalmi, felekezeti kontextus áll, amelynek csupán egyik szeletét szemléli az irodalomtörténet. Nem helytálló az emlékirat mögött egyetlen írásalkalmat és egyetlen narratívát feltételezni, hiszen igen gyakori példák igazolják, hogy az élet elbeszélését több narratíva⁵² vállalja fel. Az irodalomtörténet-írás érthető módon egy, az irodalomesztétikai szempontokhoz leg-közelebb eső, tehát reprezentációs funkciót ellátó, kontemplatív kontextusban szerveződő, általában öregkori beszámolót preferált és kanonizált (példa erre Bethlen Miklós öregkorban íródott emlékirata). Cserei esetében az Apológiát megelőző öt narratíva erőteljesen kapcsolódik a legutolsó beszámolóhoz, ám legkevésbé tartalmi vonatkozásban jelentős ez, láttuk, az Apológiában Cserei csupán eseményeket említ, a dátumoktól eltekint. Tehát sokkal inkább arról van szó, hogy az egyes életszakaszokban megíródott narratívák mint életciklus-események felől meghatározott szövegek egy-egy életszakasz rituális értelmezési kísérleteiként működnek. Következésképp, a legutolsó életciklus-esemény (halál) perspektívájában összegződnek, értelmet nyernek, és vezetnek el az életút egyfajta teljes és végső értelmezéséhez, amely szükségszerűen devocionális reprezentációban nyer kifejezést. Így a születéstől a halálig a házasságon át, az aktív életviteltől a kontemplatív öregkori devócióig valójában az individuum egy kulturálisan előállított forgatókönyvet performál. Interpretáció és módszertan kérdése, hogy csupán a „szövegkönyv” olvasatára vállalkozunk-e (lásd irodalomtörténet), vagy a tőle elválaszthatatlan rítus, esemény, reprezentáció értelmezését is megkíséreljük (lásd történeti antropológia). Érdemes ez utóbbit megpróbálni, hiszen, Stephen Greenblattel szólva, megvan rá a lehetőség, hogy teljesülhet a vágyunk, és a holtakkal beszélhetünk.⁵³

Hivatkozások

Amesius 1633: Guilelmus Amesius, Bellarminus enervatus, sive disputationes anti-bellarminianae in illustri Frisiorum Academia, quae est Franekerae, publice habite a Guilielmo Amesio Theologiae Doctore, Londini, 1633.

Aranka 1796: Aranka György, Az Erdéllyi Kéz-Írásban lévő Történet Íróknak ujjabb és bővebb lajstroma = A Magyar Nyelvművelő Társaság Munkáinak első darabja, nyomt. Hochmeister Márton, Szeben, 1796.

Baurmann‒Günther‒Knoop 1993: Homo scribens. Perspektiven der Schriftlichkeitsforschung, eds. Jürgen Baurmann, Hartmut Günther, Ulrich Knoop, Tübingen, Niemeyer, 1993.

Benczik 1905: Benczik Samu, Nagy-ajtai és Miklósvárszéki Cserei Mihály, Kolozsvár, (kiadó nélkül), 1905.

Bethlen 1980: Kemény János és Bethlen Miklós művei, kiad. és jegyz. V. Windisch Éva, Bp., Szépirodalmi könyvkiadó, 1980.

Bíró 1935: Bíró Vencel, Altorjai gróf Apor István és kora, Kolozsvár, Az Erdélyi Katolikus Akadémia kiadása, 1935.

Crăciun‒Ilieş 1963: Repertoriul manuscriselor de cronici interne sec. XV.–XVIII., szerk. I. Crăciun, A. Ilieş, Bucureşti, Editura Academiei Republicii Populare Române, 1963.

Csapodi 1973: Csapodi Csaba, A Magyar Codexek elnevezésű gyűjemény (K31–K114), Bp., MTAk, 1973, 100‒103.

Cserei 1690: Kalendáriom az 1690-es esztendőre, Cserei Mihály kéziratos bejegyzéseivel, KvEKt Kt, jelzete: BMV. 8185.

Cserei 1691: Kalendáriom az 1691-es esztendőre, Cserei Mihály kéziratos bejegyzéseivel, KvEKt Kt, jelzete: BMV.8345

Cserei 1692: Kalendáriom az 1692-es esztendőre, Cserei Mihály kéziratos bejegyzéseivel, KvEKt Kt, jelzete: BMV 8472.

Cserei 1693: Kalendáriom az 1693-as esztendőre, Cserei Mihály kéziratos bejegyzéseivel, KvEKt Kt, jelzete: BMV 8607.

Cserei 1694: Kalendáriom az 1694-es esztendőre, Cserei Mihály kéziratos bejegyzéseivel, KvEKt Kt, jelzete: BMV 8963.

Cserei 1695: Kalendáriom az 1695-ös esztendőre, Cserei Mihály kéziratos bejegyzéseivel, KvEKt Kt, jelzete: BMV 9086.

Cserei 1697: Kalendáriom az 1697-es esztendőre, Cserei Mihály kéziratos bejegyzéseivel, kvEkt kt, jelzete: BMV 9285.

Cserei 1709: Cserei Mihály, Compendium Theologicum et Politicum, azaz oly egyűgyű írás, melyből mind lelked idvességit, mind világi életednek rendes folytatását rövidesen megtanulhatod, 1709, KvAKt Kt, Unitárius fond, jelzete: Ms. U. 1119.

Cserei 1712: Cserei Mihály Históriája 1698‒1714, MTAK Kt, jelzete: K 100.

Cserei 1719: Cserei Mihály jegyzőkönyve (1705‒1719), KvEKt Kt, jelzete: ms 957.

Cserei 1722: Cserei Michaelis de Nagy Ajta: libellus supplex ad Suam Maiestatem Caes. Regiam dd = 28. Maii 1722, OSZK Kt, jelzete:Fol. Lat. 1644.

Cserei 1733: Cserei Mihály jegyzőkönyve I. (1716‒1733), MTAK Kt, jelzete: K 103.

Cserei 1747: Cserej Mihálj Apologiája Anno 1747 10. Aug. Aetatis suae Anno 80, KvEKt Kt, jelzet: ms 840.

Cserei 1748: Cserei Mihály jegyzőkönyve III. (1724‒1748), MTAK Kt, jelzete: K 105.

Cserei 1748a: Cserei Mihály legnagyobb jegyzőkönyve, OSZK Kt, jelzete: 2244. Quart. Hung.

Cserei 1755: Cserei Mihály jegyzőkönyve II. (1723–1755), MTAK Kt, jelzete: K 104.

Cserei 1852: Nagyajtai Cserei Mihály Históriája. A szerző eredeti kéziratából Kazinczy Gábor által, Első kiadás, Pest, Újabb Nemzeti Könyvtár, MDCCCLII.

Cserei 1855: Cserei Mihály, Vera descriptio meorum fidelium Servitiorum et pro fidelitate passionum, fide mea christiana descripta = Josephi Comitis Kemény Collectio minor Manuscriptorum Historicorum Tomus XXIII, 126r‒129v., KvAKt Kt, jelzete: ms. KJ. 82.

Cserei 1893: Ferenczy Zoltán, Cserei Mihály följegyzései, Történelmi Tár, 3(1893), 146–160, 232–249.

Cserei 1906: Szádeczky Lajos, Cserei történetbölcseleti műve, Történelmi Tár, 4(1906), 445–552.

Cserei 1983: Cserei Mihály, Erdély históriája, kiad. Bánkúti Imre, Bp., Európa könyvkiadó, 1983.

Drexel 1645: Reverendi Patris P. Hieremiae Drexelii, Opera omnia, Dvobus Volvminibus, Moguntiae, 1645.

Ferenczy 1891: Ferenczy Zoltán, Cserei Mihály néhány ismeretlen verse 1690–1698-ból, ItK, 1(1891), 437–455.

Greenblatt 1988: Stephen Greenblatt, Shakespearean Negotiations: The Circulation of Social Energy in Renaissance England, Berkeley, University of California Press, 1988.

Greenblatt 1996: Stephen Greenblatt, A társadalmi energia áramlása = Testes Könyv I., szerk. Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor S. K., Odorics Ferenc, Szeged, ICTUS és JATE Irodalomelmélet Csoport, 1996, 355‒372.

Kosáry 2003: Kosáry Domokos, Erdélyi forráskiadás 1848-ig = K. D., Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába, I. Általános rész, 2. Országos jellegű levéltárak és forrásközlések, Bp., Osiris, 2003, 289–291.

Ottaway 2004: R. Susanah Ottaway, The Decline of Life. Old Age in the Eighteenth-Century England, Cambridge, University Press, 2004.

Szádeczky 1903: Szádeczky Lajos, Cserei Mihály jegyzőkönyvéből, Történelmi Tár, 4(1903), 569–572.

Szádeczky 1903a: Szádeczky Lajos, Cserei Mihály jegyzőkönyvei, Századok, 37(1903), 891–906.

Tóth 2006: Tóth Zsombor, A történelmem terhe. Antropológiai szempontok a kora újkori magyar írásbeliség textusainak értelmezéséhez, (Tanulmányok), Kolozsvár, Korunk Baráti Társaság, 2006.

Tóth 2007: Tóth Zsombor, Usus Doctrinae: Cserei Mihály Praxis Pietatis olvasata = Medgyesi Pál redivivus. Tanulmányok a 17. századi prédikátor életművéről, szerk. Fazakas Gergely Tamás, Győri L. János, Debrecen, Debreceni Egyetem, Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, 2007, 45‒79.

Tóth 2008: Tóth Zsombor, Egy kora újkori familiáris kapcsolat kérdései: Cserei Mihály esete gróf altorjai Apor Istvánnal (1692–1703) = Acta Siculica 2008 – A Székely Nemzeti Múzeum Évkönyve, szerk. kinda István, Kiadja a Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2008, 309–318.

Tóth 2009: Tóth Zsombor, Liminalitás és emlékirat-irodalom: Bethlen Miklós esete = Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovics Józsefnek, szerk. Nyerges Judit, Császtvay Tünde, Bp., Balassi kiadó, 2009, 448–457.

Tóth 2010: Tóth Zsombor, Pecchius Cisalpinus csodálatos szabadulásnak története. Írásantropológiai megjegyzések Cserei Mihály íráshasználatához = A fordítás kultúrája – szövegek és gyakorlatok, szerk. Gábor Csilla, korondi Ágnes, Kolozsvár, Verbum Kiadó, 2010, 29–50.

Tóth 2015: Tóth Zsombor, Kéziratos nyilvánosság a kora újkori magyar nyelvű íráshasználatban: medialitás és kulturális másság. Módszertani megfontolások, ItK, 119(2015), 642–648.

---

Jegyzetek

1. Az emlékiratok publikálás végett történő felkutatásának első és legjelentősebb képviselője Benkő József. Benkő a Guberniumhoz és az Erdélyi Tudós Társaság Tanácsához küldött egy 10 opusból álló kéziratos gyűjteményt, amely Mikó Ferenc, Enyedi Pál, Laskai János, Kemény János, Szalárdi János, Enyedi István, Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Rozsnyai Dávid írásainak másolatait tartalmazta. Ezt kiegészítette egy újabb kötet, amely a kisebb terjedelmű naplókat tartalmazta, összesen 14-et. Noha ezt az értékes korpuszt 1790-ben Szebenbe küldték Hochmeisterhez kinyomtatás végett, valamely okból kifolyólag ez nem történt meg, így 1791-ben Benkő a Tudós Társasághoz küldte a szövegeket, ám ezúttal is eredménytelenül. Noha Aranka kéziratkiadó társaságot is alapított, a Benkő által rendelkezésére bocsátott kéziratos köteteket, bár bemutatta mint publikálandó korpuszt, mégsem jelentette meg. 1796-ban Szebenben jelent meg A Magyar Nyelvművelő Társaság munkáinak első darabja. A kiadvány IX. fejezete Benkő listájának bővített változata, amit fura módon Aranka György szignál. (Vö. Aranka 1796, 178–204.) Az erdélyi korabeli kéziratkiadás, illetve a Benkő-kéziratoknak a Magyar Nyelvmívelő Társasággal való kapcsolatához, utóéletéhez lásd még: Kosáry 2003, 289–291, illetve Tóth 2015, 636‒640. A kizárólag erdélyi vonatkozású szerzők kéziratos műveiről katalógus is készült még a hatvanas években: Crăciun‒Ilieş 1963. ↩︎

2. Cserei szövegszerűen is megfogalmazza: „én históriát írni nem akarok, mert ha akarnék is, ahoz való capacitásom nincsen, bízom másokra, nálamnál jobbakra s túdósabbakra...” (Cserei 1983, 49.) Hozzá hasonlóan Bethlen Miklós is többször elmondja, hogy nem kíván historikusa lenni az általa elbeszélt eseményeknek, csupán a Diploma Leopoldinum történetét szándékszik a történe-író tekintélyével előadni. Vö. Bethlen 1980, 821–827. ↩︎

3. Noha ez a tanulmány csupán öt élettörténeti elbeszélést mutat be, Cserei jóval többször rögzítette, néha szűkszavúan, néha bővebben, élete történetét. A választásom azért esett erre az öt narratívára, mert ezekkel lefedhetők poétikai és törtéeti antropológiai szempontból Cserei elbeszélői repertoárjának főbb típusai. ↩︎

4. Ebbe a fólió formátumú, 1698-ban még üres könyvbe tisztázza le saját kezével fő művét, a Históriát, vélhetően 1712 körül. Ugyancsak ennek a könyvnek vagy kódexnek az előzéklapjaira jegyezte fel 1698. január 2-án élete addigi eseményeit röviden, évszám és esemény összefüggésében. (Vö. Cserei 1712.) ↩︎

5. Az eredeti kézirat a KvAKtKt-ban található: Cserei 1709. Ennek csupán részleteit publikálták: Cserei 1906, 445–552. ↩︎

6. Cserei élete folyamán többször is jegyzőkönyvet vezetett. Ezekbe a gazdasági jellegű feljegyzések mellett gyakran saját írásaiból, verseiből és olvasmányaiból is megörökített részleteket, illetve élettörténetének meghatározó eseményeit is ezekbe rögzítette. Az itt elemzésre kerülő legnagyobb jegyzőkönyvén kívül még öt jegyzőkönyve ismeretes, amelyek marosvásárhelyi, kolozsvári és budapesti gyűjteményekben maradtak fenn. (Vö. Cserei 1906, 569–572.) ↩︎

7. A Homo scribens fogalmához lásd: Baurmann–Günther–Knoop 1993, illetve, Tóth 2006, 427. ↩︎

8. Tóth 2006, 340–347. ↩︎

9. A KvEKt Kt-ban őrzik azt a 8 kalendáriumot, amelyekben 1690-től 1695-ig, illetve 1697-ben és 1698-ban Cserei szinte mindennapos gyakorisággal feljegyzéseket végzett, vagyis a nyomtatott kalendárium e célra fenntartott üres oldalait teleírta. Jellemző módon ezeket a feljegyzéseket publikálták, ám kihagyták belőle a fölöslegesnek mutatkozó verseket és népi gyógymódokat, csupán a diárium jellegű eseményregisztrációt tették közzé. (Cserei 1893, 146–160, illetve 232–249.) ↩︎

10. Históriájában a görgényi vár ostromának leírásakor említi: „negyvenkétszer, emlékezem rá, amint akkori kalendáriumban is felirtam volt, hogy ki voltam ellenkezni, ötven-hatvan golyóbis is járt körülem, az Isten megoltalmazott...” (Cserei 1983, 348.) ↩︎

11. Latin nyelven megírt kérvényének eredeti példánya Budapestre, az OszK kézirattárába került Cserei Farkas adományának köszönhetően 1853. augusztus 26-án. Cserei úgy utal erre a szövegére, mint latin nyelvű „Memoriálisom .” (Vö.Cserei 1722.) Ennek két szöveghű másolata Kemény János gyűjteményében maradt meg, és jelenleg a KvAKt Kt-ban található. Cserei ebben a szövegében az 1705 körüli periódusról beszélve a következőket állapítja meg: „...tunc temporis in meo regestrali libello fideliter annotavi”. Az élettörténetet tartalmazó fejezet címe: Vera descriptio meorum fidelium Servitiorum et pro fidelitate passionum, fide mea christiana descripta. (Vö. Cserei 1855, 126.) ↩︎

12. Anyai nagyanyja, Apor Ilona, Apor István féltestvére volt, akit a tatárok az 1694-es támadás során elraboltak, és a nagy váltságdíj reményében rabságba hurcoltak, ám a 75 éves asszony belehalt e szörnyű megpróbáltatásba. ↩︎

13. Cserei fizetése évi 400 forint volt, amit kiegészített 72 köböl búza, 60 köböl zab vagy ezeknek megfelelő pénz. Kiszállásaira napi három német forintot kapott. (Vö. Bíró 1935, 92.) ↩︎

14. A tetvek, bolhák, hajhullás elleni recepteket, illetve a boszorkány-szívás elleni gyógymódot tartalmazza. (Vö. Cserei 1694, 4r.) ↩︎

15. Apor István familiárisaként vesz részt gróf Jósika Imre lakodalmán 1693. február 24-én: „Voltam Rapoton Josica Imreh úr lakadalmában.” (Cserei 1693, 2 v.) ↩︎

16. Az 1694. március 16-án meghalt Kendeffi János március 28-án való temetésén is részt vesz, sőt még a halotti prédikáció témáját is feljegyezte: „Temették el az Kolozsvári Templomban, oratioja volt Enyedi István uramnak, Themaja volt, az Léleknek, Eletnek és halálnak mivoltanak bizonyos megtudása.” (Cserei 1694, 3r.) ↩︎

17. Az 1697-es kalendáriumban május 10-i dátumnál olvasható: „Isten rendeléséből lett Kézfogásom...” Október 22-én pedig: „Volt a lakodalmam Keczén Méltóságos Gróff uram eő N[a]g[yság]a Házánál, Násznagyom volt Gróff Pekri Lőrincz uram, vőfély Apor Péter uram, nyoszolyó Asszony Kemény Boldisárné Asszonyom, njoszolyó Leány a leánja.” (Vö. Cserei 1697, 5r, illetve 10v.) ↩︎

18. 1692. május 14-én jegyzi fel kalendáriumába: „éczaka tiz orakor holt meg szegény Bátyám Cserej Sigmond. Majus. 16-án volt koporsóbatétele, 22-én temették.” Majd egy latin közhellyel egészítette ki a feljegyzést: „Sic transit gloria mu nd i.” (Cserei 1692, 4v.) ↩︎

19. 1693. április 9-én jegyezték el a húgát, június 23-án pedig meg is volt a lakodalom. (Cserei 1693, 7r.) ↩︎

20. „1690 Martius 3. Volt kivanatos szép szaraz tavaszi idő.” A bejegyzést „saját” verse követi:

„Oh ti szép tavaszi örvendetes napok

Vgj latom már szinte Telböl kibutatok

Minden állatok most egjrant vigadnak

Csak egyedül nekem banatomra vadtok

Job meg halnom mint se ennyi sok busulasom

Sotet fold giomraban méllyebe szallanom

Gyaszos koporsomba csendesen nyugodnom

Mint ezen vilagban holtig nyomorganom.” (Cserei 1690, 5r.)

Ferenczy Zoltán gyűjtötte ki ezeket a verseket a kalendáriumokból, tette közzé, illetve tekintette át tanulmányában: Ferenczy 1891, 437–455. ↩︎

21. Az 1694-es esztendő legelső januári bejegyzése a következő formula: „Úr Isten álgi megh uj jokkal ez uj esztendőben, hogj tehessek Szent nevednek dicsőségére szegény Lelkemnek örök idvességére.” (Cserei 1694, 1r.) Az 1695-ös esztendő legelső bejegyzése, noha kissé prózai, funkcióját tekintve azonos az előbbivel: „Az új Esztendő uj szomorusággal virradot fel nékem. Fiat voluntas Domini.” (Cserei Mihály aláhúzásos kiemelése.) Mindezt még egy vers is kiegészíti, melynek címe jelzi a tematikus kapcsolódást a fenti kijelentéshez, illetve az Isten ostorait emlegető, szennylapra írt imádsághoz is: „Ez rosz hitván világ látom, hogi mostohám / Szempillantásonként mert újul nyavaljam / kegyes szemeivel nem néz édes Atyám, / Ugi teczik még az fű szális kiált reám.” (Cserei 1690, 1r.) Az 1696-os kalendárium hiányzik, az 1697-esben viszont nem található ilyen formula. Az 1698-as kalendáriumban ellenben újra megjelenik: „Szent Ur Isten ez uj esztendőnek minden részében áldgiál meg uj lelki s testi áldásiddal.” (Cserei 1698, 1r.) Az 1691-es esztendő utolsó bejegyzése egy ilyen összegző hálaadás: „Atyanak Fiunak Szent Léleknek adassék dicsirt ditsőség ui és oh esztendei ennyi csapás közötis békével engedte el tölteni.” (Cserei 1691, 12v.) Az 1692-es decemberi bejegyzésekben a karácsony ünnepélyessége és egy retrospektív értékelés kapcsolódik egybe találóan, és eredményez pár soros verset: „Boldog Isten az ki a szent Ünnepekre / Felvirrasztal engem nem nézvén bűnömet / S nem vetél eddighlen amaz örök tűzre / Segély rá engemet szent tiszteletedre / Sok bánatim után kedves vigasztalásra / Sok gondim után csendes nyugovást / Sok fájdalmim után egéséges áldást / Agy edes Istenem eltemben jobbulást.” (Cserei 1692, 12v.) Az 1693-as esztendő utolsó decemberi bejegyzései között olyan latin mondatokat találunk, amelyek amúgy is gyakran előfordulnak Csereinek a saját életére, Istenhez való viszonyára vonatkozóan: „Quem Deus amat etiam flagellat. Sit nomen domini propterea benedicendum.” (Cserei 1693, 12v.) Az 1694-es esztendőt ugyanezzel a gondolattal zárja és összegzi: „Charissimus Dei Illumissq. Flagellum Laus Dei qui est amen alpha & omega.” (Cserei 1694, 12v.) 1695-öt pedig egy toposz jellegű felkiáltással zárja, amelyet viszontlátunk, hallunk más emlékíróinknál is: „Justus es Domine et justa sunt judicia tua, o Domine!” (Cserei 1695, 12v.) Az 1697-es esztendő legutolsó bejegyzése ezúttal egy exemplumot tartalmaz V. Károly császárról, tehát itt hiányzik a fohász jellegű és funkciójú összegzés. (Vö. Cserei 1697, 12 v.) ↩︎

22. Legelső kiadása: Cserei 1852. ↩︎

23. Uo., 48. ↩︎

24. Uo., 49. ↩︎

25. Uo., 83, 185. ↩︎

26. Konfrontálva a kalendáriumi feljegyzéseket a História megfelelő részeivel, egyértelmű a konklúzió, miszerint Cserei forrásként használta korábbi jegyzeteit. ↩︎

27. A falu Cserei által történő megszerzéséhez lásd: Tóth 2008, 309–318. jelen kötetben: 113–133. ↩︎

28. Cserei Mihálynak 5 jegyzőkönyve maradt ránk:

A. Cserei 1719.Kiadatlan kézirat, szakirodalmi méltatásához lásd: Szádeczky 1903a.

B. Cserei 1748. Kiadatlan kézirat, szakirodalmi méltatásához lásd: Szádeczky 1903a.

C. Cserei 1755. Kiadatlan kézirat, szakirodalmi méltatásához lásd: Szádeczky 1903a.

D. Cserei 1733. Kiadatlan kézirat, szakirodalmi méltatásához lásd: Szádeczky 1903a.

E. Cserei 1748a. részleges kiadásához lásd: Szádeczky 1903, 481–571.

A kézirat irodalomtörténeti jelentőségének értékeléséhez lásd: Benczik 1905, 55‒67. A felsorolt kéziratok közül a B, C, D, tételek könyvészeti leírásához lásd: Csapodi 1973, 100‒103. ↩︎

29. „Ezt a könyvet Feleségem és gyermekeim informatiojokra kezdettem írni it a Nagy Ajtai Házamnál az végre mivel én beteges s sok fele szomoru változásokon forgot Ember lévén, ha én megh Találnék halni az en gyermekeim semmit az én joszágaim dolgában nem tudhattanak volna, ez könyvből azért eligazodhatna k...” (Cserei 1748a, 9r.) ↩︎

30. Cserei 1748a, 11r. ↩︎

31. „A[nno]. 1725. 25 July It nagi Ajtan eczaka egi orakor adot Isten mostani Feleségemnek egy kis leánykát Christinát.” (Cserei 1748a , 11v.) ↩︎

32. „A[nno] 1724 5 martii estve hat orakor az nagi Ajtán veres himlőben az lelkem nagi kemensegű kis fiam masodik Josefem meg hala ket esztendő, hat holnapi s egi heti korában, temettem el az nagi ajtan az templomban, az édes Battya első Josefem koporsója mellé, mar eddig öt szép fiam, két kedves Leányom holtanak meg. Az Ajtai templomban feküsznek egi mas mellett az kis Lelkem egi neven valo Joseff Fiaim, ide haza az Halastónál fekvő kertemben fekszik az első kis fiam, Brassóban az oh Brassai Hegien valo templom mellett fekszik az édes Éva Leányom. Kalban az édes Anyjokkal egiut feküsznek egimas mellett, Minyuska és Ádamko édes fiaim, és egi kis edes leányom.” (Cserei 1748a , 11v.) ↩︎

33. Legutolsó bejegyzése is egy ilyen típusú információt tolmácsol: „A[nno]. 1748. 19. Aug holt meg a szegény Unoka fiam Henter Adamko it Nagi Ajtan.” (Cserei 1748a, 11v.) ↩︎

34. Első házassága 1697-ben volt, majd első felesége, Kun Ilona halála után (1718), 1720-ban, 53 évesen veszi el az alig 17 éves Széki Zsuzsannát, akivel két közös gyereke lesz: József, aki született 1721-ben, illetve Krisztina, aki 1725-ben jött világra. ↩︎

35. „A[nno]. 1722. Alsó Köhéri egesz Falubol álló szép jószágomat megh fosztva torkon verve az szebeni ország giülésiben törvénj szini alat Cancellarius Kászoni Janos, es igi nem lakhatván továb Kálban jöttem lakni Ajtai házamhoz.” (Cserei 1748a , 11v.) ↩︎

36. Cserei Mihály Kolozsváron fennmaradt könyvei között található Pápai Páriz Ferenc Pax Sepulchri... című könyve, amely a possessori bejegyzés tanúsága szerint 1719-ben került birtokába. A címlapon olvasható Cserei saját kezű bejegyzése: „Én Istenem engegi boldog s idvességes kimulást nékem ez árnyék világból az én bűnös szegény lelkemet ved magadhoz az egekben az Urert a kit Szerecz Amen. Olvastam egj nehánj ízben által ezt a gyönyörűséges könyvet legközelebb most in Anno 1731 21 Xber olvastam által lelkemnek nagj könnyebségére.” ↩︎

37. Cserei esetében ez a kontemplatív spiritualitás valójában egy puritánus kegyességgyakorlás felvállalását jelentette. Olvasmányai és írásai egyaránt jelzik ezt a befele fordulást, sőt a könyvekre saját kezűleg rávezetett margináliák is arra utalnak, hogy a mindennapok helyett Cserei egyre inkább az örökkévalóságra függesztette tekintetét. Öregkorának legfontosabb élménye önnön üdvözülése és vallásos kétségbeesésének (desperatio) egyensúlyban tartása, illetve az üdvözülés bizonyságának, vagyis a certitudo salutisnak a megtapasztalása. Cserei vallásos életének, puritánus kegyességének értelmezéséhez lásd: Tóth 2007. Jelen kötetben: 172–208. ↩︎

38. Vö. Cserei 1747. A teljes szöveget Cserei Mihály jegyzőkönyveinek részleteivel együtt Szádeczky Lajos adta ki. (Vö. Szádeczky 1903, 572–582.) ↩︎

39. Cserei Mihály könyvjegyzékét Szádeczky Lajos tette közzé. Ezen a listán (Könyveim regestruma, mind a kik a brassai ládámban vadnak, mind a melyek ide haza vadnak) a legelső tétel: 1. Drexellius munkája. (Vö. Szádeczky 1903, 569–572.) Noha a címet nem jelöli meg, az Apologia bizonyos szövegrészei egyértelművé teszik, hogy a Gymnasium Patientiae egyik példánya lehetett birtokában. A Jóbbal példálózó, a sztoikus hagyományt is felölelő jezsuita Drexel munkája hatalmas európai népszerűségnek örvendett, több nyelvre lefordították, sőt 1699-ben Konstantinápolyban, Thököly Imre kálvinista secretariusa, Komáromi János magyarra fordította Békességes tűrésnek oskolája címmel. Cserei vélhetőleg pontosan Thököly környezetében, a zernyesti csata utáni rövid kuruckodása alatt, valamikor 1690. augusztus és 1691. január között kerülhetett kapcsolatba Drexel szövegével. Komáromi János is, a későbbi Drexel-fordító, akárcsak Cserei, a zernyesti csata (1690. augusztus 21.) után állt át a kurucokhoz. 1709-re Cserei már olvasta Drexel Gymnasiumát, hiszen a brassói exilium évének nyarán írja meg a Compendiumot, melynek szerzőlistáján szerepel Drexel neve, noha a tőle olvasott szöveget nem pontosítja, ám a Compendium szövege tartalmaz rá vonatkozó utalásokat. Az olaszországi „Cisalpinában élő Pechius nevű olosz ur” Cserei által előadott csodálatos története (Cserei 1709, 135v–136r.) beazonosíthatóan Jeremias Drexel fentiekben hivatkozott művére megy vissza. Cserei csak nagy vonalakban jelöli meg forrását: „Jeremias Drexelius hires és gravis Author csuda dolgot ír egy Emberről, Oloszországban Cisalpinaban lakot egi Pechius nevű olosz ur...” (Cserei 1709, 135.) Ez a történet Pecchius Cisalpinus fogságáról és 1566-os csodálatos szabadulásáról exemplum admirandumként Drexel Gymnasium Patientiae című szövegében jelenik meg. (Vö. Drexel 1645 II, 40.) A Drexel-szöveg és Cserei Mihály közti kapcsolat irodalomtörténeti vizsgálatához lásd: Tóth 2010. Jelen kötetben: 240–260. ↩︎

40. Cserei 1747, 1r. ↩︎

41. Cserei 1747, 2v. ↩︎

42. A könyvlistáján megjelenik Zsámboki János emblémagyűjteménye is, a 30-as tétel leírása: Sambuci emblemata. (Vö. Szádeczky 1903, 569.) ↩︎

43. Cserei 1747, 2v. ↩︎

44. Cserei 1747, 3r. ↩︎

45. Cserei négy lánya a következő sorrendben ment férjhez: 1. Mária, Hidegvizi Szegi Gábor felesége lett 1716-ban. 2. Klára, Száva Sándorhoz ment feleségül 1720-ban. 3. Zsuzsannát Ajtai Henter Pál vette feleségül 1724-ben. 4. Christinából pedig Zeyk Mózesné lett 1742-ben. ↩︎

46. Cserei könyvei között két Amesius-opus is található, az egyik a közismert Bellarminus enervatus, illetve a remonstrások ellen írt szövege. (Vö. Amesius 1633, illetve Amesius 1683.) ↩︎

47. Cserei 1747, 3r. ↩︎

48. Cserei 1747, 4r. Ezt a gondolatot erőteljesen kibontja és elmélyíti argumentációjában: „Az irgalmas Isten azoknak békességes türéshez valo szenvedesre erőt adot, és mind annyi szenvedésektől is sokszor minden Emberi remenyseg felet csudalatoson kiszabaditot, kivált minden valtozasaim közöt, a maga Szent akarattyan olljan constanter meg nyugtatot, hogi annyi sokféle nyomorusagim közöt is az en Istenem ellen nem zugolodtam az engemet keservesen sujtolo edes Atyai kezet nagi alázatossággal csokolgattam. S egeszlen magamot ö Szent Felségének submittaltam, nemis talaltam soha ennél nagiob vigasztalast a keresztviselésben, hanem a mint a bölcs epictetus philosophus irta Enchridioni mea voluptas est sola Dei voluntas.” (Cserei 1747, 4r.) Bár a citátum a korban közhelyesnek számító kegyes gondolatokat forgalmaz, erőteljesen emlékeztet Drexel Gymnasium Patientiae c. művére. Epiktétosz és az egész krisztianizált kora újkori neosztoicizmus azonban nemcsak közhelyes formulákat, hanem néha a jezsuita meditáció terminushasználatát is konvertálta, sőt alkalmazta protestáns, puritánus igényekhez. A Gymnasium Patientiae III. könyve részletekbe menően tárgyalja a nyomorúságoknak békességgel, türelemmel, örömmel és állhatatossággal való tűrését, illetve az emberi akaratnak az isteni akarathoz való szabását. (Afflictiones sustinendas esse pAtIenter, COnstAnter. Afflictiones tolerandas esse cum GrAtIArVm ACtIOne. Afflictiones omnes perpetiendas esse cum COnFOrmAtIOne Humana ad voluntatis divinam. Vö. Drexel 1645, 62–91.) Ez utóbbi pedig nem más, mint Cserei Apológiájának koncepciója. ↩︎

49. Cserei 1747, 4r. ↩︎

50. Cserei az antropológiai szempontból definiált öregségnek abban a fázisában van, amikor feltételezhetően csupán testi és nem szellemi korlátokkal kell küzdenie. Ez azt is jelenti, hogy az életről szóló tudása az őt körülvevő társadalmi valóság értelmezésében és értékelésében a maximumra jutott. Így Cserei és a hozzá hasonlók a legjobb ismerői adott (mikro)társadalmak és kultúrák sztenderdjeinek, morális eszményeinek, szimbolikus nyelvének, hatalmi működésének. Ellentétben az ifjakkal, akik önnön identitásuk alakításán dolgoznak, illetve a kultúrát még asszimilálni kénytelenek, az öregek ezen már túl vannak, ők már érdemben alakíthatják, befolyásolhatják az új generációk meg- és túlélését adott társadalmi-kulturális formációban. Ez az ifjakkal szembeni szellemi fölény diktálja Cserei diskurzusát, ezt illusztrálja az imaginárius vitahelyzet is, amelyben az őt aposztrofáló egyik atyjafiát jelöli meg. Az öregség problémájának vizsgálatához lásd: Ottaway 2004. ↩︎

51. Ehhez hasonlóan Bethlen Miklósnál az öregkori liminalitás és a fogság egybeesése eredményezi a magyar és latin nyelvű emlékiratokban, illetve a levelezésben felismerhető, jellegzetesen öregkori narratívumokat és elbeszélői szerepeket. (Vö. Tóth 2009, 448–457.) ↩︎

52. Bethlen diáriumához és latin emlékiratához utasít több alkalommal is emlékiratában. Cserein kívül Toldalaghi Mihály, Kálnoki Sámuel, Rozsnyai Dávid esetében is ugyanazt látjuk: a napló vagy emlékirat mint élettörténeti elbeszélés előzetes, kalendárium vagy más nyomtatványok lapjaira feljegyzett magyar vagy latin nyelvű szövegekre vezethető vissza. ↩︎

53. Stephen Greenblatt, a new historicism megalapítójának programadó kijelentése: „I began with a desire to speak with the dead.” (Kezdetben arra vágytam, hogy a holtakkal beszéljek). (Vö. Greenblatt 1988, 1. A magyar fordításhoz lásd: Greenblatt 1996, 355.) ↩︎